Vivőanyag

Éveket töltöttem a sport árnyékában így is, úgy is, amúgy is; sokat láttam, tapasztaltam, de olyan földöntúli örömet, mint amit a tokiói nyári játékokon a férfi magasugrást követően a televízió képernyője előtt megéltem – soha!

Csak emlékeztetőül: az olasz Gianmarco Tamberi és a katari Mutaz Essa Barshim elsőre ugrották át a 237 centiméteres magasságot, de a 239-et már nem sikerült. A versenybíró felajánlotta az úgynevezett szétugrást vagy a döntetlent, és a két klasszis az utóbbiban egyezett meg, amely azt jelentette, hogy mindketten megkapták az aranyérmet. Ami ezután történt, azt csak a sportpályán láthatja az ember, amikor a feszültség az érzelmek tartományában kisülési lavinát indít el! Az olasz örömé­ben ellenfele ölébe ugrott, majd olyan örömtáncba kezdett, aminek nem akart vége szakadni. Legszívesebben kiszaladt volna a világból.

A körülötte állókkal tapsikolt, ölelkezett, majd a földön hempergett, és az elsők között volt, akik néhány perccel később a honfitársat, a 100 méteres síkfutás győztesét is a keblükre ölelték. A katari magasugró sem bírt magával: hol levette a napszemüvegét, amelyben ugrott, hol feltette. Érzékszervei, testének izmai, végtagjai olyan gesztusokat írtak le a levegőben, amelyekre nincsen koreográfia. Évek munkája, szenvedése, gyötrelme, a járvány veszélye szakadt ki mindkettőjükből egyetlen pillanatban, az idő áramkörében.

„Örülni annyi, mint bolondnak lenni” – állította Henry Miller, és ennek a két embernek a viselkedése életük nagy pillanatában tökéletesen fedi azt, amit az amerikai író megfogalmazott.

Hát igen, a legnagyobb öröm mindig a váratlan öröm, amely ezt a két nagyszerű sportember Veesenmayer t is érte. Nagy kő eshetett le a szívükről, hogy nem kellett szétugrással eldönteniük az aranyérmet. „Sok oka van az embernek az örömre győzelem nélkül is” – állította Kimi Reikkönnen Forma–1-es pilóta. De hát milyen öröm lakozik az aranyérmesben! Az öröm megédesíti az életet az olimpián, és – még egyszer, sokadszor – nem hasonlítható semmihez.

Az öröm megvilágosodás és fény. A lélek gyógyító ereje, napsütés. Kirobbanó, azonnali, itt-és-most-és-rögtön érzés. A fájdalom mulandó, az öröm időtálló. De az örömet csak szertesugárzón, megosztva valakikkel lehet valójában átélni. Szükség van tehát a többiekre is, hogy osztozzunk az örömben. „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben” – áll a versben.

Egyre erősebbek azok a hangok, amelyek az olimpiák rangjának, nimbuszának csökkenését jósolják, és rossz szemmel nézik az újabb (megkérdőjelezhető) sportágak helyét a játékokon. A győztesek – és nemegyszer a könnyeikkel vívódó helyezettek! – örömét és mámorát (nem túlzás a szó) látva Tokióban, elképzelhetetlennek tartom, hogy az olimpiák megszűnjenek. A távoli jövőt persze nem ismerheti senki. Arról nem beszélve, hogy az ember természetes igénye marad, hogy várakozzon az örömre, és ez az állapot maga is öröm. Miképpen öröm maga a küzdelem is.

„…érzésem szerint az öröm az élet természetes vivőanyaga, és ha felbuzgott bennem, szabad folyást engedett az életörömnek” – vallotta Határ Győző író.

Ezt a vivőanyagot tapasztaltam lépten-nyomon a tokiói olimpia versenyei során – némelykor magam is az érzéseimmel küszködve.

(A szerző újságíró)