Világviharban

Forró nyár van, már augusztus – egy kisebb vihar is megjött –, ilyenkor szoktam megrémülni: már augusztus, s én még szinte semmi értelmeset nem csináltam. Mert amióta tanár vagyok, a terv minden évben hasonlóan hangzik: nyáron majd behozom az örök lemaradásokat. A könyvet, a kutatást, a tanulmányt, a lakásfelújítást, a kertet, a tetőt; majd nyáron rendezem a könyvtárat, hogy végre valamit meg is találhassak, kusza papírjaimat értelmesen rendszerezem, ilyesmi. Meg az olvasás! A szörnyű restanciák!

Hogy van az, hogy a lemaradások egyre nőnek a korral? S lesz-e egy pont, amikor azt mondhatom, rendben, megtettem, amit megtehettem. És persze az utazás is szerepelt a tervekben, de az utóbbi időben már alig. Azért este a kertben, a fenyőfa alatt ücsörögve gyakran eszembe jut Prága, a szülővárosom. Nem jó érzés, mert erről mintha már örökre le is mondtam volna, a tervekben sem szerepel, csak az emlékekben. Az ilyen hangulatok aztán néha elvisznek melankolikus árnyak felé, s már önsajnálat nélkül súgom magamnak, hogy ebből a világból könnyű szívvel távozok majd, ha eljő az idő.

De hát milyen világból? Abból, amelyet bármennyire is szeretnék, nem tudok kizárni az életemből? A megzavarodott világból? Vagy abból, amelyet körülöttem építget a tiszta érzelem, nem is tudva, mennyire megnehezíti majd a távozást. A gyermeki csacsogás, az őszinte odaadás, szeretet. A nyitottságnak az a titka, amit oly kevesen tartanak meg a gyermekkor múltával. Én sem.

A csoda pedig itt van körülöttem. S bár a szívem száz tonna súlyú, őrlődöm még mindig: próbáljam befolyásolni, jobbítani vagy csak magyarázni azt a külső, zavaros világot, vagy meneküljek egy reszketeg buborékba, ami megvéd még erre a rövid időre, s ha azt nem is, legalább kényelmesebbé teheti napjaimat. S nem is idegen tőlem ez, hiszen évtizedeket éltem boldogan a szeretet belső kristálytengerében, alig foglalkozva a külvilág átkaival. Éppen addig, amíg a fényt és a meleget az én saját napom, szerelmem biztosította. A Nap helyén most sűrű köd van, amelybe vágyom is, de félek is belépni.

Régóta érzem, hogy a világ lényege nem az ellentétekben van. A világ nem is ellentétből áll, s ha lemeztelenítjük, marad a jobb, a halhatatlan része, ami harmóniá­ra teremtetett. A félelem és a vágyakozás egymásba fonódik. Ezért próbálom megérteni, s azt a keveset, amit megértettem, továbbadni, hogy fennmaradhasson az a remek erő, amely a szeretetből fakad, s amelyet nem tud legyőzni soha a gyűlölet, a bűn a dölyfös uralkodni akarás. Világvihar dúl, hánytorog a világ, vak, aki nem veszi észre. És nemcsak a gyilkos, a terrorista, a vírus, az éhség, az indulat, a katona, az idő öl, de meghal a gyermek is, a legtöbb úgy, hogy még meg sem született.

Élt, de a világra sem jött. Van-e ennél nagyobb világvihar? Világbotrány. S a gyermek, ha meg is született, álljon a véres tekintetek előtt a rá kényszerített undortól remegve? Egyedül, szelíd kiszolgáltatottságban? S a ragacsos elmék kenjék össze védtelen lelkét? Nem, nem. Lehet világvihar, de ne feledjétek: a nagy viharban összebújik az ember is, védi magát, és az után kitisztul az égbolt, s azon a kék égbolton a Nap újra csodás lesz, és eloszlik mind ez a ragacsos, mocskos, vétkes átokfelvonulás. Meghallják megint egymást az emberek, s talán nem kiáltanak bosszúért, s az isteni kegyet most már nem veszik bátorításnak a konok, rossz szellemek.

Nyár van, augusztus. Most még talán lenne idő csökkenteni a lemaradást. De a mosógép tönkrement. Erről kár lenne vitát nyitni. Lehozni az emeletről, az újat felvinni, beszerelni. Ajaj! A garázsajtó nemsokára kiszakad. Nincs villany néhány helyiségben, a villanyórát harminc éve két csavar tartja. A zuhany is elromlott, mert vagy jéghideg vagy forró víz érkezik. Fent a kádban legalább fürödni tudok. Ez jó. Egy cserép elmozdult a tetőn. Fel a padlásra. Nincs fenn senki, se angyal, se nyest, se Cliff, a hűtlen bohóc. A kapu akad, mert meleg van, erővel belököm. Télen is akad, mert hideg van. Akkor is taszigálom. Oh, azok a fémek!

A jogosítványt meg kell újítani. Ügyfélkapu: új regisztrálás. Szolgáltatóváltás. Regisztrálás. Biztosítás. Magánlevelek. Kiadóval beszélni. Más terveim, amelyeket öt éve görgetek. A nagy mű… Menjek arra? Vagy erre? Legyűrtek már? Jó-e ez az írás? Oltás. Felújítás, Balaton. Nekem a tízéves múlt – csillag ragyog a vízen – már rég letűnt idő, egy másik időszámítás. És a héten kontroll a klinikán. Éppen hét éve volt a legutóbbi nagy műtét.

Baj lesz? Mennyi jele van! De hát baj ez? Mióta várom, hogy megtörténik? Olyan régóta, hogy megszoktam az életet, s hogy a világ annyiszor fordul velem. Én a világviharban? Kit érdekel? Tudtam én akár csak egyetlen jó hírt is hozni? Kapaszkodót adni, hogy a szélörvényben legyen menedék, s hogy az örvényben ne vesszen el a tekinteted?

A világvihar nem meteorológiai jelenség. Nem is a végítélet. Még nem. A világvihar emberi termék. Felfordulás, zavar a gondolkodásban. Zavar az erkölcsben. Zavar az önismeretben. Szenvedély is, igen. Agresszió. Már itt tartunk. Innen már csak egy lépés a háború. Hol lehet a világvihar fészke? Mi gerjeszti a haragot, az átkot, a hamis villámot? Nehéz megmondani, mert a mostanihoz hasonló pusztító világviharra még nem volt példa. Közelítő zavart okozott már rettenetes háború, népvándorlás és szellemi dúlás, europaizálás, szovjetizálás, amerikanizálás, globalizálás.

Azaz gyarmatosítás. Mindig mindenki fejlődést, felszabadítást ígért, s mindig, mindenki erőszakhoz folyamodott. Mindig, mindenki a tömegre hivatkozott, és igyekezett a tömeget egyre primitívebb állapotba taszítani, hogy jelképekkel, érzelmekkel – bálványokkal – könnyen uralkodhasson rajta. Hogy a tudomány és az oktatás elképesztő fejlődése – potyázó parazitái révén – nem ellentmond ennek, hanem mostanság inkább szolgálja ezt a tételt, a legelszomorítóbb széllökése a világviharnak.

Csakhogy az ember, minden egyes ember, a maga módján gondolkodó lény, sőt lélek is, aki fogcsikorgatva ragaszkodik az élethez. S most – rossz érzékkel – az életet támadják. A szabadság és szeretet jelmezében. Micsoda képmutatás! Ehhez is fel lehet hergelni őrjöngő tömeget. Meg lehet vásárolni politikusokat, „értelmiséget”, celebeket, sportolókat, művészeket. Meg lehet bélyegezni, sárba is lehet nyomni az életösztönt. Formaruhát lehet ölteni.

Meg is teszik sokan. Magyarok is, de azért itt emlékeznek még a rossz tömegekre. A rossz formaruhákra. Az életösztön itt még él, igaz, ritkán jár derűvel. Csodálkoznak ezen. Dúlnak-fúlnak külhonban, hogy a kívülről könnyen vezérelt tömegbe nem vágyunk. Nehéz megérteni, hogy nekünk Nyugatról Haynau, Keletről Pas­kievics, később Veesenmayer és Vorosilov hozta a formaruhát. Határokat Clemenceau, szellemi muníciót Hitler meg Sztálin tukmált ránk. Sokan felöltötték, sokan átöltöztek, mi már nem tesszük. Ehhez kell – az ellenálláshoz – a szilárd derű.

Nyár van. A világvihar nem csendesül, de itt most a bágyadt Nap alatt csend honol. Távolról sziréna sikítása és haragszó hallatszik. De a rigókat is hallom, s utána a szarkák csörgését. Hangya mászik a karomon. Hagyom. Érik a paradicsom. A lányom három unokámmal már Fonyódon lehet. A másik hazafelé jövet kényszeredetten nevet: a tetőfedők nem tettek helyére egy cserepet.

A házból vészjósló hangok: (legesleg)utoljára kipróbálom a mosógépet. Hátha meggyógyítja magát. A garázs falán kis gyík sütkérezik, félrenézek, s már el is tűnik. A lelkemben zene szól, orgona leginkább. Ma már csak szemlélődöm. Babits úr kötetét felütöm: „A nemzet néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezrek ordítoznak… A nemzet lélek, a tömeg csak test.” Húsz szóban mennyi tévedés és mennyi igazság!

Nem, soha nem „egy-két emberben” élt a nemzet. Ma sem. „Csak bennem.” Hányan gondolják dölyfösen. Nem, nem vagyunk egyedül. Ha egy kicsit kevesebb fogcsikorgatás és több derű lenne bennünk, mindjárt egymásra is találhatnánk, és bizakodva nézhetnénk a jövőbe.

(A szerző történész)