Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Lehulló gyarlóság

Ott lehetünk Hendrixszel 1969-ben Stockholmban. Mintha unná a koncertet, de a hangok! Innen is, onnan is simogatnak, csípnek, csókolnak. Indiánok, honfoglalók (akik megvetették lábukat ezen a csodálatos földön), rabszolgák utódai

A világot meg kell menteni. A világot, az emberiséget, a természetet a nemzeteket és a családokat. Az embert meg kell menteni. A világot nem menthetik meg a hivatásos világmegváltók, épp ellenkezőleg: egyre mélyebbre és mélyebbre taszítják. A világot csak a gondolat mentheti meg, a gondolatot pedig – amely maga is súlyos válságon megy át – csak a művészet.

A művészetet – amely szintén kritikus időket él át –, pedig csak az ízlés. S itt a baj, hogy az ízlés ezerarcú, s ma már lehetetlenség rendet tenni a fejekben, mi is a jó ízlés, és mi nem az. Túl sok tényező akarja meghatározni ezt, s ezek közül – minek tagadnánk – az isteni ihlet mintha alulmaradna az anyagi érdekkel szemben. De a művészet irracionális, az igazi művészet még észhez térítheti az embert, megmentheti a világot.

Nagy naivitás, úgy-e? Majd a zene, a festészet, az irodalom oldja meg a szakadékba rohanó emberiség gondjait? Hiába, én másban nem bízom, s úgy képzelem, hogy az értelmes ember visszahúzódik a művészethez. Az emberi szellem alkotásai közül ugyanis csak ez van jelen mindenhol, minden kontinensen, minden országban, sőt talán születésétől fogva minden emberben. A gyermek maga a művészet, s a jövő attól függ, mennyi marad meg bennünk a gyermekből.

Ebből a szempontból mindegy is, hogy barlangrajzról, gyöngyfonatról, monoton dobolásról vagy az európai zene, képzőművészet és irodalom monumentális alkotásairól van szó. A lényeg, hogy visszahúzódjunk – ahogy annyiszor tette már az ember – a művészethez, kultúrához.

Dacosan hagyjuk magára a rettenetes külvilágot, a fogyasztói társadalmat, a törzsi gyűlölködést, a vallási fanatizmust, az ideológiai béklyót. Megtettük ezt már sokszor, és sikerült. Igazán mélyen én ezt csak Közép-Európában érzem és értem, s tudom, hogy bármilyen bilincseket is igyekeztek a kezünkre rakni, a népek java vissza tudott vonulni a maga művészetéhez. Népművészetéhez, ha már máshová nem lehetett bújni.

Népdalaiba, néptáncaiba. És ha az összes könyvet el is égették (volna), hát éltek a zsoltárok az asszonyok ajkán, tőlük ellesték a gyermekek. S ha a férfiak, nem is mentek be a templomba, énekelni ők is nagyon tudtak, talán csak egy kis bátorságot kellett meríteni. A meghasonlás lidércgyöngyeit elhinteni: ehhez értettek mindig a rajtunk uralkodni vágyók, s értenek mai is, azt hiszik. Trianon alkalmas volt erre, de hogy ez a mostani hisztéria?

A művészetet lehet mímelni. De sok pénzt kifizettek ezért errefelé is! De sok díjat, ösztöndíjat, kitüntetést kiosztottak, ám a mímelt művészet semmit sem ér. Kihullik a rostán, ha a menedzsment lankad. A mímelt művészet valójában csak egy elvárás megzenésítése, ábrázolása, filmre vitele. Nem mondom, hogy nem lehet hatásos, de éppen ezért olyan fontos, hogy minden emberben meg legyen az igény a valódi művészetre. S oda tudjon visszahúzódni, ha nagy a baj. S onnan merítsen erőt, hitet, erkölcsi tartást, örömöt! Életörömöt!

Most nagyon nehéz kort élünk. Nem enyhíti a bajt, hogy ezelőtt is sokszor érezték már az emberek, hogy elviselhetetlen rajtuk a nyomás. A legnagyobb baj, hogy elzárnának minket a művészettől. Nem tiltással, nem könyvégetéssel, nem megvonással, hanem épp ellenkezőleg. A mímelt művészetek áradatával, amely ellehetetleníti, hogy eljussunk az igazihoz. Ömlik ránk minden fórumon az ízléstelenség, s alig vesszük észre, hogy ezer és száz nap múlik el az életünkből, anélkül, hogy megérintett volna minket egy múzsa.

Aki sokáig csalta a művészetet, legtöbbször már menthetetlen. De nincs sokkal jobb helyzetben az sem, aki odanyújtotta nekünk a szívét, a kelyhet, és alig nyúlt érte valaki. Nagy és szép korszakok akkor történnek, ha egymásra talál az ember és a művész, a világ és a művészet. Mostanság tapasztalhatjuk meg, hogy egy új vasfüggönyt húznak fel az ember és a művészet közé, s ennek nincs földrajzi értelme.

A globalizmus jegyében minden földrészen ez a tendencia. Van, ahol már bezárulni látszik a kör, de van még, ahol keresik a réseket az emberek. Nyilván nem lehet véletlen, hogy ott találják meg, ahol a politikai vasfüggönyön is megtalálták valamikor. Nem ott, ahol sohasem volt ilyen gát, akár a szabadság okán, akár a teljes elzártság miatt. Ez Közép-Európa. Ez a közép-európai tapasztalat.

Erre kellene figyelni a világban, figyelni azok szavára, akik mernek szólni. Nem kis dolog ez, világtörténelmi jelentőségű figyelmeztetés. Figyelmeztetés, óvó jót akarás, jó szándék, olyan tudás és tapasztalat, ami máshol nincs, nem is lehet meg. Hogy letaglózó ökölcsapás a válasz, az nagy szégyen, de nem a mienk.

Meg kell menteni a világot, az emberiséget, a természetet, a nemzeteket és az embert is. A művészetnek hinni kell, de a történelmi tapasztalatnak is. S az embereknek, akik ezt átérzik, megértik, közvetítik. S szólni tudnak. Nem mímelik a művészetet, s nem mímelik a politikát sem.

Jimi Hendrix Woodstockban eljátszotta az amerikai himnuszt úgy, ahogy még senki sem. S mégis, mint Michelangelo vésője hasított az amerikaiak mil­lióinak lelkébe, fehérekébe, feketékébe, indiánokéba, mindenkiébe. Ez az időszak a második Kennedy, az „álmos” King és mások meggyilkolásának ideje. A szétesés pillanata. Az értelmetlennek tűnő vietnami háború ideje. Cassius Clay, alias Muhammad Ali lázadása, a hippik, a pszichedelikus, szerektől mámoros nemzedék elhamvadása. A szelíd motorosoké. A pacifisták, a szexuális forradalom, a bűnbandák, hamis prédikátorok, televíziós sorozatok, az anarchisták ideje.

Micsoda kor?! Hogy ebbe nem roppant bele az a birodalom: ebben Hendrixnek nagyon komoly szerepe volt. Ő roppant bele. Zeneileg és testileg is. De művész volt, s most, amikor jóval nagyobb a baj, most – mert más nem szól – milyen jó lenne, ha Amerika egy kicsit összebújna zenét hallgatni. Akár egy indián sátorba, haarlemi bárba vagy egy jó kis texasi countrykocsmába.

 Csak egy gombnyomás. Ott lehetünk Hendrixszel 1969-ben Stockholmban. Mintha unná a koncertet, de a hangok! Innen is, onnan is, ezerfelől simogatnak, csípnek, csókolnak. Indiánok, honfoglalók (akik megvetették lábukat ezen a csodálatos földön), rabszolgák utódai. Szól a zene. Egy percre sem lehet otthagyni.

Az ember fél, hogy abban a pillanatban is valami csodától fosztja meg magát. Jimit nem is érdekli a közönség. Van egyáltalán? Egy nagy sötét falnak játszik? (Volt közönség). Ő az emberiségért játszik. Az Istennek játszik. Ahogy egykor Francesco táncolt a pápa előtt. A világnak. Meg akarja menteni. A világot is, az Istent is. Hogy mégse pusztítsa el az ember. Ő megtette a magáét. Ennél többet nem tehetett.   

Meglehet, csak azért bízom ennyire a művészet erejében, mert a nemzedékem java éppen annak köszönhette, hogy ép ésszel átélte, sőt túlélte az elmúlt ötven évet, hogy nagyon tudott hinni a művészetben és ami ebből egyenesen következik, a szabadságban. Nem tudtuk persze akkor, hogy ez ment meg minket, s azt sem, hogy aztán annyifelé megyünk majd, hogy egyik-másik barátommal már tényleg szót sem érthetek. Éppen ezért hiszek abban, hogy ha elővesszük a régi fontos könyveket, lemezeket, filmeket, talán még van esély emberi szóval szólni egymáshoz.

Van esély átnyúlni a szögesdróton, amit maguk köré húztak az emberek. Talán észre sem vették. Talán azt hiszik nem ők, mindig mások építik a rácsokat. Vannak persze „profik”, megfizetett szellemi terroristák. De sokkal több a megtévesztett ember. Nekik üzenem, hogy ha úgy érzik, sok már a mímelt érzésekből, sok már a hazug művészetekből, elég volt az okoskodásból, handabandázásból, abból is, hogy mindenáron okosabbnak, jobbnak tűnjünk másoknál, akkor bújjanak vissza egy kicsit a meghitt pillanatokba.

Tegyék fel azt a lemezt, vegyék le a polcról a verseskötetet, és nézzék meg azt a régi filmet. S aztán kicsit csendesedjenek el. Ha van párjuk, nézzenek a szemébe: emlékszel? S ha egyedül vannak, mint én is, nézzenek az égre fel: s akkor talán sok gyarlóságunk lehull végre. Megszépül az arcunk, és megkönnyebbül a lelkünk. 

(A szerző történész)


 

Kapcsolódó írásaink

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Egyvélemény

ĀGondoljon bárki bármit Orbán Viktorról, azt nehéz lenne vitatni, hogy amikre értékként hivatkozik – család, nemzet, nemzeti szuverenitás, keresztény kultúra –, azok valóban azok

Kő András

Kő András

Egy hajszál, több hajszál

ĀÉletünk állandó kísérője a szerencse és a balszerencse, vagy más szóval a pech. E két fogalom jelen van a versenyeken is, így aztán a napjainkban zajló olimpiai játékokon szintúgy gyakran idézik, magyarázatul az eredményekhez