Sohasem

Furcsa álmot láttam. Az Európai Parlamentben jártam, ahol egy „színjáték” zajlott, amelyet a magyar gyermekvédelmi törvény ürügyén rendeztek. Az álom azt üzente, hogy az Európai Parlament – ez az emberektől és a valóságtól elszakadt képződmény – kifordítva a parlamentarizmus lényegét, a diktatúra legfőbb előkészítőjévé válik.

Ez nagyon rossz hír, és valóban felveti a kérdést, egyáltalán szükség van-e ilyen intézményre? Mert hogy ezen a „vitán” teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a képviselőknek fogalmunk sincs, miről beszélnek, és csak gépiesen vagy szenvtelenül – néhányan megjátszott indulattal –, hajtogatják, hogy Magyarországot meg kell büntetni. Teljesen függetlenül a törvény tartalmától és attól a nyilvánvaló ténytől, hogy ennek szövege összhangban van az unió egykor rögzített alapelveivel, és attól is, hogy e kérdéskör szabályozására az unió jogköre nem terjed ki.

Hamar változott a kép, és keveredett bennem a mostani színjáték az 1794-es francia konvent üléseivel, mintha kedélytelen paródiáját látnám az akkori hajszás káprázatnak. Hüledezve figyeltem a festett vérszomjas nőket, a nyegle, rossz arcú férfiakat. Egy fésületlen fogazatú elmebetegnek be nem állt a szája, és nekem úgy tűnt, állandóan azt ismételgeti: „Könyörgöm, akasszuk fel!”

Kerestem a teremben Dantont, Couthont, Robespierre-t, Saint-Justot, Desmoulins-t, Hebertet, Chaumette-t és a többieket. Fent álltak a karzaton, nem tudtam eldönteni, élnek-e, vagy csak szobrok, de mindegyikük lefejezve állt ott, és egy kifejezéstelen arcú teremszolga mutatta fel a fejüket a teremben ülők felé. Körbe-körbe még százával voltak oszlophoz kötözött, lefejezett testek, fejük a szolgák kezében. A guillotine világában már megvalósult az emancipáció, mert női fejeket is tartottak, elég sokat.

Közben lent a szószéken kék fényárban monotonon beszéltek a képviselők. Vonjuk meg a pénzt! – lihegte egy luxemburgi küldött, és minden átmenet nélkül rám mutatva folytatta: maga gyanús! „Gyanús, gyanús” – futott körbe a termen a szó franciául, németül, spanyolul, és kezdtem rosszul érezni magam. Desmoulins-t kerestem fent a karzaton, meg is találtam Danton mellett, az arca mintha még remegett volna, és a csöpögő vére összekeveredett a könnyeivel.

Emlékeztem soraira: „A zsarnok előtt mindenki gyanús. Ha egy polgár népszerű, gyanús. Ha ellenben kerülte a népszerűséget, és tűzhelynél maradt, e visszavonult élet megfontolást érdemel, gyanús. Szegény vagy: senki sem olyan vállalkozó hajlamú, mint akinek nincs semmije. Gyanús. Ha komor vagy, mélabús, hanyagul öltözöl, nyilván az tör le, hogy a közügyek jól haladnak… Gyanús.” Én gyanús? Ekkor vettem észre Jezsovot, az NKVD parancsnokát. A gyanúsak listáival hadonászott. Első kategória: azonnali letartóztatás majd kivégzés, a második: nyolc-tíz év börtön vagy tábor. 1937-ben csak Leningrádban az első kategóriába négyezer ember, a másodikba tízezer került.

Szóval én? – értetlenkedek. Igen, maga, aki nem nyilvánította ki teljes és maradéktalan elkötelezettségét az Európai Parlament határozatai iránt, az európaiság iránt, a genderjogállamiság iránt! Maga, aki itt mindenféle törvényességről papol. És az egyházat is védeni merészeli. A törvényesség megszűnt! A gyanúsokat összeírják az Éberségi Bizottságok. A gyanúsokat letartóztatják, ha van vád, ha nincs. És oda kerülnek a többi közé. Térdeljen le! – dörögte most a luxemburgi ember (eltorzult vonásai se nőnek, se férfinak nem mutatták már) –, és a teremben felállított amorf műanyag szoborra mutatott. A szobor hol fekete, hol szivárványos színt öltött, forgott is, és valamilyen ünnepélyes nyilatkozatot kántált. Összességében komikus volt, de az arcok a teremben megmerevedtek, és most már mind felém tekintettek.

Eszembe jutott, hogy hovatovább kizárólag ezt a szimbólumot tekintik a szabadság jelképének (erről majd törvényt is hoznak), tehát ha nem térdelek le, megvetem a szabadságot, vagyis beigazolódik, hogy gyanús vagyok, mehetek valamelyik börtönné átalakított templomba, ahol saját költségemen várhatom, hogy mikor nyerem el méltó büntetésem a guillotine által. Én? – értetlenkedem megint.

Sunyin körbe is nézek, hátha nem rám mutatott a luxemburgi. Esetleg a szomszédomnak szól a gesztus? De aztán elszégyellem magam. Nem mozdulok. Várok, de nem történik semmi. A luxemburgi leül, mint aki jól végezte dolgát. Kortyol a vízből, mint aki jól végezte dolgát. Lehet, hogy ezek csak a levegőbe beszélnek?

Ekkor lépett be a terembe Szent Dénes. Fejét a kezében tartotta, mert valamikor a harmadik században lefejezték. De a legenda szerint ezután hóna alá vette a fejét, és angyalok segítségével mérföldeket tett meg, míg a sírjába nem hanyatlott. A képviselők csak egy pillanatra hőköltek vissza.

Dénes ment tovább, de a karzaton élénkség keletkezett, valami remény talán. Desmoulins szólalt meg először, legalábbis úgy hallottam: a szabadság nem lehet ez a bálvány, nem is operai nympha, a szabadság a boldogság, az értelem, az egyenlőség, az igazságosság! Sant-Just arcára pózt erőltetve mondja: „Csak pallossal lehet megalapozni egy nép szabadságát.” Danton most is Robespierre felé fordult: „Követni fogsz ezen az úton!” Robespierre értetlen grimasszal: „Halt-e meg csak egy ártatlan is?” Közületek biztosan nem, motyogja magában Dénes, és kioson az oldalsó ajtón.

Ekkor egy képviselő szól: Magyarországot meg kell büntetni. Térdre kell kényszeríteni. Hiába, megint eszembe jutnak Hitler szavai: „A kisállamok európai zsibvásárát a lehető leghamarabb fel kell számolni. Harcunk célja az egységes Európa megteremtése marad.”

Hányan értjük, hogy az egységes Európát csak egy egységes – vagyis kizárólagos – és ezért szükségképpen erőszakos ideológia alapján lehet megcsinálni? És mi lenne erőszakosabb, agresszívebb és erkölcstelenebb, mint az, hogy a birodalom központjából mondják meg, milyen nemi propagandát engedjünk be a magyar óvodákba és iskolákba. Vagy milyen vécék legyenek.

Milyen magasságban van ehhez képest az, hogy mit gondolhassunk!? És mi még mindig gondolkodni merészelünk. Ekkor már véget ért az álom. Elillantak a konvent tagjai (fejüket nem vihették magukkal), eltávolodott Szent Dénes is. Maradtak az Európai Parlament aktivistái, tisztelet azoknak, akik még szabadon szólni mernek ott, vagy van hozzá kedvük, hiszen érdemi vitára nincs mód. Nem is pártelfogultság vezeti már a többséget, hanem valódi hisztéria, amelynek a méltányosság már régen nem része, annál inkább a kíméletlenség.

Az Európai Parlament színjátéka a magyar gyermekvédelmi törvényről sok tanulsággal járt. Van még lejjebb, mert a történelem szerint a hisztériát a végletekig lehet fokozni. A hitleri és sztálini terror és mindenféle más világuralmi vágy jól mutatja ezt. Én azt mondom, mindenki legyen az, ami. A legnagyobb veszély az emberiségre, ha valamilyen okból – félelem, érvényesülési vágy, közöny – elveszíti az ember a szuverenitását. Ha nem összeegyeztetni, harmóniába fonni, hanem összemosni akarják a nemzetit és nemzetközit, a demokratikust és a parancsuralmit, a hívőt és az ateistát, a radikálist és a fontolva haladót. A férfit és nőt. A gyermeket és a szülőt.

Mindenféle bőrszínű és identitású embert. Ne engedjétek magatokat összemosni egy nagy színtelen, szagtalan masszává, és ne engedjétek magatokat semmilyen kizárólagos, erőszakos ideológia alá gyűrni. Mert akkor nem álom lesz, hanem szörnyű valóság, hogy egyszer valaki az Európai Parlamentből – legyen német, magyar, holland, lengyel, sőt luxemburgi – ott áll a hatalmas tömeg előtt és öntelt mosollyal így szól: „Jelentem a történelemnek, hogy hazám visszatért az Európai Birodalomba!”

Valójában Hitler 1938-ban úgy fejezte be Bécsben, az ottani Hősök terén ezt a mondatot, hogy hazája visszatért a Harmadik Birodalomba. Nevezetes pillanat volt. Hisztérikus örömujjongás. Aztán nagy fogadkozás: soha többé! S vajon most „ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen / ezt a szót, hogy: »Sohasem.«” 

(A szerző történész)