Kő András

Vélemény és vita

A pontosvessző

Nagyon hamar beleszerettem. De valójában az idő tájt, amikor megvettem Erika írógépemet, amelynek egyik billentyűjére ráforrasztattam ezt az írásjelet; mert az írásjelek közül a legszabadabbnak éreztem

A gondolatok szabad áramlása tanújának. Az irodalom nagyjai közül először Petőfinél vettem észre, hogy megkönnyíti a tagolást a pontosvesszőkkel, ezzel a tulajdonképpen problematikus írásjellel, amelyet különösen a reformkorban alkalmaztak szívesen. Pedig csak pótlék. Anatole France szavai szerint sem nem pont, sem nem vessző, tehát nem érdemes alkalmazni.

Ehhez képest világszerte elterjedt. (Franciául: point-virgule; angolul: semicolon; spanyolul: punto y coma; németül: Strichpunkt stb.) Petőfi mesterien használja a vessző elválasztásánál nagyobb szünetek érzékeltetésére, viszont a pont születésénél jobban érezteti a tagmondatok összetartozását. A mondat akkor lesz művészileg teljes, ha pontosan úgy zár, úgy kerekedik ki, és úgy bomlik részekre, ahogy azt a tartalom megkívánja. Ebben segítenek a pontosvesszők.

Voltak azonban írók-költők, akik nem kedvelték. Például Ady, aki a legtöbbször pontot tett a tagmondatai közé. Ezzel szándékosan még szaggatottabbá, élesebb hatásúvá tette mondavalóját. A kettőspont nála a pontot helyettesítette. Meg fel is oldotta. Értelmileg fel is kellett oldania, hogy továbbvihesse a mondanivalót. A pontosvessző nála semleges írásjel, mert elmosódottá teszi a határokat. A körmondatos stílus kedvelte, éppen ezért nem felelt meg a költőnek. Az ő mondatai hallatlanul racionálisak. Homályt, elmosódottságot nem tűrt sem a mondataiban, sem a kifejezésformáiban.

A körmondatos próza uralma a 19. század végéig tartott. Ekkor azonban megváltozott a magyar próza képe. Rohanni kezdett az idő, rohantak az események, rohantak az emberek, és rohanni kezdtek a mondatok is. A pontosvessző azonban nem halt ki, még ha nem is volt olyan gyakori, mint a korábbi időszakokban. Petelei István írta: „Egy nagy száj lélegzik és liheg. Apró percegés itt; lágy sóhajtás túl; – a szülés igyekezetében kiserkedő verejték…”

Babits regényeiben és elbeszéléseiben a sok hosszú mondatot pontosvesszők tagolják: „Az ítélet mindenesetre igazságos volt; Miska a törvény rideg betűit alkalmazta…” Tamási Áron ugyancsak él a pontosvesszőkkel: „Egyébként volt a házban egy dibdáb asztal; egy négylábú vaskályha, amit Szentkeresztbányán csináltak volt; egy összerótt kanapé…”

Hogy a pontosvesszőt nemcsak én helyezem magas pulpitusra, arra példa Gádor Béla (1906–1961) író, humorista, aki novellát írt Pontosvessző címmel. A húszas évek Magyarországán játszódó történetben a lecsúszott, úri családból származó Rózsi fanyalogva fogadja a derék rézművesnek, Beke Lajosnak az udvarlását, mert tudatlannak tartja. (Képeslapján pontosvesszőt használ.)

Végül Rózsit az unokafivére győzi meg az ellenkezőjéről: „Vedd tudomásul, hogy az, aki pontosvesszőt használ, az jó stiliszta, művelt ember, és ideális házastárs egy jobb házból való úrilány számára…” Bárha ilyen egyszerű lenne két ember kapcsolata!

Néha csak egy írásjel hiányzik, amelytől értelmesebb, igazibb lesz a mondanivaló. Az a bizonyos írásjel, amely a dallamot és a ritmust segíti a szövegben. Már olyan szépen árad a mondat, már minden a helyén van, ige, jelző és főnév, csak valami mégis hiányzik: és ez a pontosvessző. 

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Sohasem

ĀA legnagyobb veszély az emberiségre, ha valamilyen okból – félelem, érvényesülési vágy, közöny – elveszíti az ember a szuverenitását