…a tudás anyja

Amikor még nagyon ifjú voltam, minden iskolai osztály falán ott díszelgett a felirat, szépen bekeretezve: „Ismétlés a tudás anyja”. A latin mondás igazságát nemigen fogtuk fel akkoriban, viszont arra nagyon is emlékszem, hogy az idézet alá Lenin neve volt írva, éppúgy, mint a „Tanulni, tanulni, tanulni” felszólításnál.

Azóta persze már tudom, nem tőle ered az ismétlésre buzdító felszólítás, de ennek nincs különösebb jelentősége, mert a mondás nagyon is igaz. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem oly régen még e lap hasábjain is emlegettem egy néhány éve elhunyt kedves kollégámat-barátomat, M. Szabó Imrét, akinek mániája volt, hogy cikkeiben, rádióműsoraiban, megszólalásaiban számos alkalommal figyelmeztessen arra „ismételjünk egy kicsit”.

Kezdetben nem tulajdonítottam a figyelmeztetésnek különösebb jelentőséget, ám azóta „leesett a tantusz”, és nagyon is igazat adtam neki. Igen, keveset ismétlünk. Kevésszer mondjuk el, mi történt és hogyan történt egy sor esemény a közelmúltban, de akár a régmúltban is, s miért is nem volna szabad ezeket elfelejtenünk, kitörölnünk emlékezetünkből. A jelent ugyanis nem lehet úgy megítélni, hogy ne a múlt történéseiből induljunk el.

Ismételjünk tehát, játsszunk „évfordulósdit”. Éppen tíz évvel ezelőtt történt, hogy kénytelen-kelletlen, de kezdtünk hozzászokni, hogy az Európai Uniótól jószerével csak szüntelen kioktatásban részesülünk. Azon a nyáron, az Európai Parlament plenáris ülésén a magyar Alaptörvényt támadták példátlan gyűlölettel teli vitában a szocialisták és a liberálisok, s természetesen olyanok fröcsögtek leginkább, akik el sem olvasták.

Pontosan egy évtizede. Tették ezt ama törvény vélhető ismeretében, hogy egy ország alkotmánya minden ország belügye, másoknak semmi közük nincs hozzá. Azóta is tűrjük méltatlan és igaztalan támadásaikat, s azóta sem értjük, milyen jogon gyűlölködnek, ha egyszer nemzeti ügyről van szó. Nem szabadna azt sem felednünk, hogy éppen ezen a plenáris ülésen történt, hogy Vivien Reding alapjogokért felelős biztos felszólította Magyarországot, állítsa le abortuszellenes kampányát, vonja be a posztereket, mert azok sértik az anyák önrendelkezési jogát.

Ismétlem, tíz esztendővel ezelőtt történt ez. S ha nem emlékezne a kedves olvasó arra, hogy mi volt ezeken a plakátokon, hát leírom, egy magzat „vallomása”: „Azt is megértem, ha nem vagy kész rám, de inkább adj örökbe, hadd éljek.” Ugye milyen felháborító mondat!? Reding szerint legalábbis. Én viszont éppen tíz esztendő óta nem értem, mi köze volt-van ennek az illetőnek az alapjogainkhoz, milyen jogon szól bármelyikbe is bele? S persze azt sem értem, miért kell mindezt eltűrnünk?

Választ azóta sem kaptunk ezekre a kérdéseinkre. Pontosabban nagyon is kaptunk. Mert minimum tíz évvel ezelőtt kellett volna végképp rádöbbenni arra, mi a cél az unióban. Nos, nem más, mint beleszólni mindenbe, amihez a papíron lefektetett elvek szerint az égvilágon semmi közük nincsen. Rabszolgává tenni a nehéz történelmi terheket cipelő tagállamokat, örökös, kimerítő harcra kényszeríteni őket, s ehhez segítségül hívni ezen országok megvásárolt hazaárulóit. Reding akkoriban az anyák önrendelkezési jogaiért aggódott. Azóta a világ urai mást sem tesznek, mint hogy örökös zaklatással megpróbálják az országok és az egyes emberek önrendelkezési jogát elvenni.

Az iménti mondatnál tartottam éppen – ezért ideírom, hogy július 14. napján, este nyolc órakor írom ezeket a sorokat –, amikor alig néhány perccel ezelőtt megérkezett hozzám a hír, miszerint az EU jóváhagyta a magánkommunikáció megfigyelését. Adatvédelemre, a magánélet védelmére, s szinte hihetetlen a magyar gyermekvédelmi törvény kálváriájának ismeretében, hogy a gyermekekre hivatkozva is nagy többséggel elfogadták, váljon lehetővé az e-mail és egyéb üzenetküldő szolgáltatók számára, hogy automatikusan átkutassák az egyes polgárok összes személyes üzenetét a feltételezett gyanús tartalmak után, és a gyanús eseteket jelentsék a rendőrségnek.

A hír brüsszeli ismerősömtől érkezett, de valódiságáról nem volt módom még megbizonyosodni, ahhoz nem elég egyetlen forrás. Először azt mondtam, ez nem történhet meg. Néhány másodperc múltán felocsúdva viszont már semmi kétségem nem volt és nincs is arra nézve, hogy mindez igen hamar megtörténhet velünk. Vagy már meg is történt, csak még nem fogtuk fel igazán?

A történelem tényleg ismétli önmagát? Lenin, Sztálin, Szamuely és társaik mocskos gondolatai élnek és terjednek, képviselőiken legfeljebb csak a zakó más, a gondolat a fejükben ugyanaz: a pénz hatalmával és politikai manipulációk segítségével elérni, hogy egy országok felett álló és rejtetten dolgozó hatalmi központ tartson majd ellenőrzése alatt minden folyamatot, ami Földünkön zajlik. No és persze az emberi kapcsolatokat is.

Tetszik vagy nem tetszik, ez a jövő már elkezdődött. Vajon kitől, kiktől várhatunk választ arra, hogyan is lehetne ébresztőt fújni az emberek számára? Ismétlés a tudás anyja. Vivien Reding tíz évvel ezelőtti, roppant álságos aggódása az anyák önrendelkezési jogáért, hogy némi képzavarral éljek, termékeny talajra hullt. Megadta a jelet arra, hogy valamiért folyamatosan aggódnia kelljen a világelitnek. A környezetért, a nemi eltévelyedettekért, a bűnöző migránsokért és persze Magyarországért is. Az aggódás fedőnevű akció mögött számos emberiség ellenes terv és cél van, tényleg csak a vak nem látja.

Legalább azt ne felejtsük el, ahhoz, hogy világosan lássuk, mi folyik a világban, szükség van arra, hogy ismételjünk. Főképp azért, hogy a gazemberek tettei ne merülhessenek feledésbe. Mert az ismétlés tényleg a tudás anyja.

(A szerző újságíró)