László Tamás

Vélemény és vita

A Nyugat szégyenéről

Európa egyik legfőbb vezetője, a „hétgyermekes családanya” fenyegetőleg jelentette ki, hogy az európai alapértékekkel nem egyeztethető össze az, hogy az LMBTQ-aktivisták és melegjogi NGO-k nem grasszálhatnak szabadon a magyar óvodákban és iskolákban, szégyenteljesnek nyilvánította az erről szóló – a magyar parlamentben nagy többséggel megszavazott – törvényt. A „holland fickó” ugyanezért letérdepeltetné a magyarokat, és kizárná az Európa-klubból. Az erről szóló EP-vitában a balliberális többség szégyenpadra ültette a magyar kormányt. Ilyen előzmények után kérdezzük: mi is a szégyen Európában, különösen a nyugati felén?

Égbekiáltó szégyen mindenekelőtt a holokauszt öt-hat millió zsidó áldozatával – örök seb, hogy ez megtörténhetett. A nürnbergi perben szembesült a világ a nácizmus gaztetteivel (amiről egyébként az európai vezetők tudomással bírtak már korábban is). Az emlékezetpolitikában folyamatos és kiemelt helye van a holokausztnak. A holokauszttagadást és relativizálását Európa számos országában büntetik. Rendkívüli érzékenységgel reagált Európa szégyenére Pilinszky János, aki verseiben képes volt feltámasztani a holokausztból a kereszténységet.

Hol érzik ma a legrosszabbul magukat a zsidók? Németországban, ahol a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal vezetője jelentette ki: „a németországi zsidóknak van okuk aggódni az erőszak és ellenségeskedés miatt”, az országban egy év alatt 2032 antiszemita támadás történt, a tendencia folyamatos, a nagyszámú muszlim kisebbség állandó veszélyt jelent a zsidóságra. Minden európai országban, ahová ellenőrizetlenül engedték be a muszlimokat, ez fokozottan fennáll. A zsidóság nem érzi jól magát Franciaországban, a Benelux államokban és az Egyesült Királyságban.

Na, ez a szégyen, kedves „hétgyermekes családanya”! Ezzel szemben Magyarországon a zsidóság az állam kifejezett figyelmét és megbecsülését élvezi, háborítatlanul élhet közösségként.

Európának ennél is nagyobb szégyene a kommunizmus, amelynek „fekete könyve” 1997-ben jelent meg, óriási vihart kavarva. A szerzők egyike, Stéphane Cour­tois százmillióra becsülte a kommunizmus áldozatainak számát a világon. Ezt egy szerzőtársa vitatta, és az áldozatok számát 65 és 93 millió közé teszi (holott egyetlen áldozat is égbekiáltó szégyen!). Európa balliberális – és sok esetben kormányon lévő – vezetői, a ’68-as generáció (a képviselői ott ülnek az EP-ben, sőt a mai kormányokban is) szimpatizáltak a kommunizmussal, sőt kollaboráltak vele.

A marxizmus egyre inkább uralkodó eszmeiség a legtöbb európai – és amerikai – egyetemen. Így Courtois felvetése, miszerint a kommunizmus népirtásaival kapcsolatban egy új, második „nürnbergi  perre” volna szükség, teljességgel lehetetlen, Európa nyugati fele nem tud és nem is akar szembenézni a kommunizmus által elkövetett szörnyűségekkel, azokat meg nem történtté teszi vagy relativizálja. Emiatt a közép- és kelet-európai országok történelmét, amelyben a kommunizmus rémtettei kiemelt helyet foglalnak el, nem is akarja megismerni.

Tisztelt EP-képviselők, kedves „hétgyermekes családanya”, ha valami, akkor ez minősített szégyen!

A „holland fickó” magyarokkal szembeni arrogáns viselkedése a gyarmattartó fensőbbségtudatából, könyörtelenségéből táplálkozik. Érdemes a mélyére nézni e magatartásnak! Az EU-ban egyre inkább felerősödő nyugati–keleti törésvonal határozottan a gyarmattartó és a nem gyarmatosító országok határvonalán húzódik. A gyarmatosítás a 15. században kezdődött a portugál és a spanyol gyarmatbirodalommal, a határát a pápa segítségével határozták meg 1494-ben. E két gyarmattartó országokat, kultúrákat pusztított el.

A határvonaluk többször módosult, aminek egész népek itták meg a levét. Megrázó az erről szóló A misszió című film, amely a jezsuiták által alapított, guarani indiánok által benépesített keresztény település elpusztításáról szól. Mert ez a kísérlet sértette a rabszolgakereskedelmet… A belgák a mai napig nem számoltak el a belga-kongói népirtással. II. Lipót belga király 1885 és 1908 között saját magángyarmataként irányította Kongót. Az általa felbérelt zsoldosok kegyetlenkedései miatt az áldozatok száma meghaladta a tízmillió főt.

„Kedves” belga kormányfő, ez a szégyen! Keveset tudunk – a történelemkönyvek is mélységesen hallgatnak – a németek nyugat-afrikai gyarmatairól, ahol a 20. század elején népirtás keretében két afrikai törzset, mintegy százezer főt megöltek.

India brit gyarmati múltjában számtalan véres esemény van, ilyen például az amritszári mészárlás, az ezt kivizsgáló kormánybizottság a következőkkel vonta kérdőre a tüzet vezénylő tábornokot: „Időről időre áthelyezte-e a tüzet, és azokra a helyekre irányította, ahol a tömeg a legsűrűbb volt?”, és „Ha a bejárat lehetővé tette volna a páncélos kocsik fölvonulását, tüzet nyitott volna-e a géppuskákból?”

Mindkét kérdésre igennel felelt. A vizsgálóbizottság arra a következtetésre jutott, hogy a főtiszt „kötelességének téves és szerencsétlen értelmezése folytán” követte el a népirtást. A tábornokot felmentették, a vérengzésben részt vevőket soron kívül megjutalmazták. (Csak egy kis zárójelet nyitunk: ez az esemény kísértetiesen hasonlít a szemkilövető  Gyurcsány 2006-os rémtetteihez, amihez Európa nyugati fele – gyarmattartó attitűdjének megfelelően – falazott. Ezzel Gyurcsányékat befogadták a gyarmattartó önmaguk közé.)

A nyugat-európai országok nem számoltak el a rabszolgatartással és -kereskedelemmel sem. Csak néhány adat az uniós országok ez irányú múltjából: Portugália 30 ezer hajóval 4,65 millió, Anglia 12 ezer hajóval 2,6 millió, Spanyolország  4 ezer hajóval 1,6 millió, Franciaország  4200 hajóval 1,25 millió, Hollandia kétezer hajóval félmillió, Dánia 250 hajóval ötvenezer rabszolgát szállított. A Holland Nyugat-indiai Társaság rabszolgakereskedelme jelentősen hozzájárult Hollandia gazdasági világhatalmi státusához a 17. században.

A „holland fickó” országa utolsók között szüntette meg a rabszolgatartást, az amerikai Észak–Dél háború lezárulta után csaknem tíz évvel, 1873-ban. Hollandia négy legnagyobb városa már korábban elismerte, hogy hasznot húzott a rabszolgaságból a 17–19. században – mai gazdagságuknak ez az egyik alapja.  A „holland fickó” visszautasította a bocsánatkérést, mondván, hogy „ez csak fokozná a holland társadalom megosztottságát”.

A BLM-térdeplés és a szivárványos zászlók helyett talán itt lenne az ideje megírni a „gyarmatosítás fekete könyvét” és megszervezni a harmadik „nürnbergi pert”! Hány áldozatról számolnának be? Százhatvanmillióról vagy többről? Ez nem fog megtörténni, viszont az ebből fakadó szégyen a Nyugat mai viselkedésének az alapja… Ugye, „hétgyermekes családanya”, ugye, „holland fickó” és a többiek? 

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A különbség

ĀFricska. Egy olyan pártból volt külügyminiszter, majd annak elnöke, amelynek vezetői egyetlenegyszer sem voltak képesek arra, hogy gratuláljanak a Fidesz választási győzelméhez