Ha majd megöregszünk

A mai nyugdíjrendszernek ugyanis legalább is látszólag logikailag nem sok köze van a gyermekvállaláshoz. A köztudatban úgy él a nyugdíj, hogy egy aktív életen át fizetem a járulékot, és ennek fejében jogosulttá válok a nyugdíjra, sőt sokszor még az is megfogalmazódik, hogy a nyugdíj mindentől független, egyetemes „emberi jog”, minden közösségnek „kötelessége” eltartani minden idős embert, függetlenül attól, hogy fizetett-e valaha is bármilyen járulékot.

Nem meglepő tehát, hogy ha időnként felmerült az, hogy mégis csak létezik kapcsolat a gyermekvállalás és a nyugdíj között, és ezt meg is kellene jeleníteni a nyugdíjrendszerben, akkor a többség felháborodottan elutasítja ezeket a javaslatokat, mert szerintük „igazságtalan” lenne. Egyébként is a „nyugdíj az nyugdíj”, ne keverjük össze a hozzá egyáltalán nem kapcsolódó ügyekkel. Ráadásul főként a nők utasítják el, talán mert azt gyanítják, hogy megint valami újabb gyermekvállalási kényszerítő eszköz készülődik a nyugdíjreform „álruhájába” öltöztetve.

Pedig könnyű lenne belátni, hogy a nyugdíj és a jövő nemzedékének világra hozása és testi-lelki egészségben való felnevelése elválaszthatatlan egymástól, hisz, ha nincs „jövő nemzedék”, akkor néhány évtizeden belül minden megszűnik, és ebbe a „mindenbe” természetesen a nyugdíj is beletartozik. Vagy jön az „importált” jövő nemzedék a migráns „személyében”. Az említett társadalomelemzők közül talán Banyár József dolgozata a leginkább figyelemre méltó, így az alábbiakban az ő tanulmányából idézek néhány gondolatot.

A tradicionális társadalmakban a gyermeknek – a népesség döntő többsége számára – komoly gazdasági haszna volt. Már viszonylag kiskorától munkába lehetett állítani a családi gazdaságban, vagy bérmunkába lehetett adni munkaerejét. Ezenfelül az idős, már munkaképtelen szülők ellátását is ők oldották meg, évezredeken át ez volt a „hagyományos nyugdíjrendszer”. A gyerek közvetlenül „természetben” adta vissza mindazt, amit felnevelése során a szüleitől kapott. Mindez mára radikálisan megváltozott, a gyermekvállalás egy racionálisan kalkulálható „projektté” vált, és e kalkuláció szerint nem éri meg. Hisz nagyon sokba kerül, ám a szülő számára többnyire semmilyen gazdasági haszna nincs, sőt inkább élethosszig tartó anyagi kiadást jelent.

Az emberek többsége szeretne gyereket, de „belátja”, hogy „most még” nincs olyan gazdasági helyzetben, hogy vállalja. A társadalom számára a gyermek gazdasági haszna óriási, kvázi végtelen, hisz gyermek nélkül megszűnne maga a társadalom is, de gyermeket nem a társadalom vállal, hanem az egyének, akiknek a társadalom csak nagyon kis részben téríti meg az így felmerülő költségeket.

A gyermekek végtelen társadalmi haszna, hogy – tovább működtetik a gazdaságot, fizetik az adókat és a társadalombiztosítási járulékokat – nagyrészt közös, nemcsak azok realizálják, akik a gyermeknevelés – modern társadalmakban egyre növekvő – költségeinek döntő részét állják, hanem azok is, akik egyáltalán nem vállalnak gyermeket. Tehát – ha azt akarjuk, hogy a nyugdíjrendszer hosszú távon fenntartható legyen, akkor – a feladat, hogy a gyermeknevelést anyagi értelemben is összekapcsoljuk a nyugdíjrendszerrel.

Az is világos, hogy nem általában a sok gyerek a fontos, hanem az, hogy minél több olyan gyermeket neveljünk fel, akik megkapnak mindent, ami alkalmassá teszik őket a munkamegosztás globális és lokális rendszerébe való beilleszkedésre. Ebből a szempontból válik igazán érthetővé a globalista-liberális erők állandó követelése, hogy a legszegényebbek gyermekvállalását kell a legjobban támogatni. Ami az esetek jelentős részében a társadalom igen komoly anyagi támogatásával hozna létre egyre nagyobb sehonnan sehová, a semmibe vezető pénzfolyamot. És hogy a társadalom erőforrásait felélő segélykérőket vagy a társadalmi erőforrásokat gyarapító adó és járulékfizetőket nevelünk fel, ez nagyrészt kisgyermekkorban dől el, így a kezdeti humántőke-beruházás kulcsfontosságú.

Igaz, ez ma az egyik legérzékenyebb társadalomstratégiai frontvonala, de világossá kellene tenni, a hosszú távú jövőnk szempontjából nagyon nem mindegy, hogy milyen társadalmi csoportok gyermekvállalását érdemes ösztönöznie a társadalom egészének. A vi-lágos álláspontot azonban akkor is vállalni kell, hogy ha napjainkban a globális média véleményhatalmi rendszere rasszista, nacionalista és más megbélyegző jelzőkkel illeti azokat, akik csak megpróbálják néven nevezni a dolgokat.

A gyermeknevelés gazdaságilag is legalább részben jövedelmezővé tételének két útja lehetséges, amit nevezhetünk „input-” és „outputfinanszírozásnak”, olvashatjuk a dolgozatban. Az első szerint a társadalom erőforrásokat biztosít a gyermekneveléshez, azaz fedezi annak költségeit, a második szerint pedig kvázi, amikor társadalom „átveszi” a „kész”, felnevelt gyermeket, akkor visszatéríti a felnevelés költségeit.

Valószínűleg ennek valamely kombinációját célszerű megvalósítani, de a nyugdíjrendszert mindenképpen érdemes bevonni a konstrukcióba legalább utófinanszírozás gyanánt. Mint minden ilyen stratégiai fontosságú kérdés esetében, az ördög a részletekben lakozik, nagyon komoly munkát igényelne egy ilyen rendszer létrehozása, ám ez nem lehet ok arra, hogy ne vágjunk bele.

(A szerző közgazdász)