Domonkos László

Vélemény és vita

Mi, barbárok

Sziksóstón jártam a minap és csodákat láttam. Mindennapi, magyar csodákat

A pestiek kilencvenkilenc százalékának fogalma sincs róla, mi az, hol is van az a Sziksóstó.(Szegedtől északnyugatra úgy tíz–tizenkét kilométerre, túl Kiskundorozsmán, Zsombó-Kiskunmajsa felé.) Arról meg pláne nincs, hogy egy kiváló pályatársam – erdélyi, gyimesi gyerek, György Attila a neve, ha jól emlékszem, az életben eddig csak egyetlenegyszer találkoztunk, Székesfehérváron Bobory Zoltán jóvoltából, néha-néha levelet váltunk, ennyi – egyik írásában voltaképpen pontosan ugyanarról ír, amire engem a sziksóstói csodasorozat sokadszorra rádöbbentett. Mert csíki és dél-alföldi konklúziógyűjtemény, két, látszólag távoli terrénum és realitás: valójában egy és ugyanaz.

Sziksóstóra réges-régi gimnáziumi barátom és hasonló barátném vitt ki, nem jártam ott vagy harmincöt éve. Barátom édesapja egykori hétvégi házának nyomait kereste (meg az elmúlt időt, mint Proust anno), mi meg követtük, szolidárisan és szorongva. Mintha megsejtettük volna (pedig nem), hogy a mindennapi magyar csodák elibénk jönnek.

A szomszédasszony, Irén háza. A fiáé, aki úgy hasonlít Fiola Attilára, mintha az ikertestvére lenne. Aztán az egykori „sziki” medence szomszédságában régi barátnénk régi vendéglátós ismerősei és egy csodapalota – Sziki Vigadó – , minden, mi szem-szájnak ingere. Mesélik, mutogatják, magyarázzák, hogy 2009-ben még mi minden is volt itt és milyen állapotok, hol mit lehetett látni és mi van ott és amott most. Irén kiadott apartmanjai – bátran lehetnének Svájcban vagy akár valahol a tengerparton, tengerentúlon is: ízlés, kellem, igényesség, szolid, tehetős, módos nívó. Irén, a Vigadó-teremtők vagy a Fiola Attila-hasonmás fiú megkapóan higgadt, érett, öreg székely bölcseket idéző élettapasztalatösszegzési kísérletei: egytől egyig az úgynevezett józan paraszti ész és a népi bölcselet jelentéstartalmait vetítik elénk, egyre lenyűgözőbben, egyre meggyőzőbben, egyre csodaszerűbben. Népünk tehetségének, páratlan szívósságának, életrevaló bölcsességének, kedves vendégszeretetének, természetes, megindítóan egyszerű emberségének foglalatait. „Ezekkel tartani kell a kapcsolatot”, kapja elő Zsuzsa barátnénk a mobilját, majd váratlanul, megvilágosodva hozzáfűzi: „Úgy lehet, csak ezekkel kéne…”

Igen. Ilyenek vagyunk. Ilyen a fajtánk itt, a Kiskunság délkeleti szélén, Szeged határában (is) – a fajtánk, amelyről – rólunk – azt írhatja György Attila, hogy ide „valószínűleg hazajöttünk. Legalábbis az akkori népek olyan nagyon nem tiltakoztak. Később, a későn érkező befogadottak annál inkább. Pedig igazából semmit nem hoztunk. Csak a nadrágot, a gombot, a lovaglás tudományát. A kengyelt. A lovasíjászatot, az államalapítás tudományát. A világ egyik első alkotmányát. És egy gyönyörű nyelvet. (…) Nem vezettünk hódító háborúkat, amíg elég erősek voltunk, sosem kezdtük: befejeztük a háborút. Igen,’kalandoztunk’. Nevetséges. Ez minden más népnél dicsőséges háborúk sorozata, egy vikingnek dicsőség, mások gyarmatokat alapítottak. Mi ’kalandoztunk’, mert megvolt minden okunk rá. És ha menni kellett: mentünk, de mindig hazajöttünk. Aztán túléltük a mongolokat, a tatárjárást, a bel- és küldúlást, a török uralmat, az osztrák házat, a kommunistákat: futó kaland.

Mellékesen azért gyönyörűséges időmértékes verseket írtunk, sakkozógépet találtunk fel, helikoptert, dupla távcsövet, C-vitamint, atombombát, és mert játszani is kell, egy Rubik-kockát. Meg zserbót, meg a magyar konyhát. És elmentek legjobbjaink, akik nem haltak meg honi háborúinkban, és kiharcolták más népek függetlenségét. Más kontinensekét is. Csak mi maradtunk itthon, mert ennyire barbárok vagyunk. Bezzeg a civilizált Nyugat… Amelyet ezer éven át védtünk azok ellen, akiket ők most keblükre szorítanak, mint Kleopátra a kígyót.

Akik learatták Mohács, 1848, 1956, 1990 hasznát. Mi elvittük a balhét, mert barbárok vagyunk. És soha, de soha nem árultuk el szövetségeseinket, inkább vállaltuk helyükben is a sorsot. És most is ezt tesszük, egyszerűen csak azért, mert ilyenek vagyunk. Kiállunk azért az Európáért, amely barbárnak tekint minket. De hát ennyi baj legyen. Mi ’barbárok’, maradunk. Majd még feltalálunk ezt-azt. Addig ti, amíg mi a határt védjük, ti, civilizált népek, számolgassátok az uborka görbületét. Mi majd megtermesztjük.”

Hát igen. Itt, Sziksóstón meg mindenfelé. Mi, barbárok. És ha majdan egy Áprily Lajos nevű kiváló poéta érkezik ide a Kárpátok alá, ide, Sziksóstóra akár – „múltunk gonosz volt, életünk pogány, / rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom: / jó,hogy nem ültem győztes-lakomán / s hogy egy legázolt néphez tartozom” – ki lehet javítani: már legázoltak sem vagyunk. Nem is leszünk. 

(A szerző író)  

Kapcsolódó írásaink

Martin Andrea

Martin Andrea

(Dez)információs társadalom

ĀA fősodratú értelmiség legnagyobb bánatára Sarrazin egyetlen tényszerű megállapítását sem lehetett soha jogilag támadni

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A talpkő

ĀFricska. Nehéz megtalálni azt a definíciót, ami a legjobban jellemzi Jakab Pétert