Komódfiók

Joó K. szeretett volna magának egy születésnapi kutyát. Olyan seszínűt, semmilyen formájút. Egy korcsot.

Mivel gyanította, hogy úgysem fogja senki megajándékozni, elhatározta, hogy fölkeresi a menhelyet. Utána is nézett, hogy melyik a legalkalmasabb időpont.

A legtöbb kivert jószág áprilisban és májusban kerül menhelyre, így várni fog nyár elejéig. Igaz, hogy ő februárban született, de legalább fiatalíthat magán néhány hónapot. Ha valaki megkérdezi, honnan van a kutya, ezt válaszolhatja: „Képzeld, éppen most kaptam a születésnapomra!” Ráadásul addig még alaposan átgondolhatja a kutyadolgot.

Semmiképp ne legyen fiatal. Lehetne úgy nyolc- vagy tízéves, akár több is. Tizennégy. Az már biztosan kevesebbet akar mozogni. Semmi kedve nincs hozzá, hogy a parkban rohangáljon vele. Lépcsőzni is nehezen tud.

Ne rángassa a pórázt, ha meglát egy facsemetét vagy egy másik kutyát. Ha állandóan vele kell foglalkozni, az egész semmit nem ér. Akkor nem tudja alaposan szemügyre venni a felhozatalt. Az egyik munkatársa mondta, hogy kutyasétáltatás közben könnyebben ismerkedik a nőkkel. A kutyás nőkkel. Azoknak nincs férjük.

Ő ugyan jelenleg nem akart megismerkedni senkivel sem, de a kutyások sorsának útjai kifürkészhetetlenek… Bármi megtörténhet. Még vele is.

Legyen szobatiszta, nem szeretne éveket eltölteni a szoktatással. Az anyja mesélte, hogy ő már hároméves is elmúlt, amikor leszokott a pelenkáról. Még mit nem!

S ha már tudja, hogy mi az illem, ne akarjon kimenni se túl korán, se késő este. Ha felébred, neki is azonnal dolga van. Elég sokáig szokott tartani. Nem örülne, ha egyszerre jönne rájuk. Kint az utcán.

Este meg jobban szeret a tévé előtt ülni. Ropit rágni és sört inni. Nézze a kutya is a tévét! Ropit nem ad neki, mert akkor megkívánja a sört is.

Ne legyen ugatós, csak néha vakkantson, hálából és halkan. Akkor majd visszadörmög neki valami olyasmit, hogy „jól van, na”, és megvakargatja a füle tövét. Szokta a saját füle tövét is vakargatni, az mindig jólesik.

Ne hullassa a szőrét. A szőnyegen még hagyján, ott nem látszik, olyan színt választott, hogy ne kelljen sokat porszívózni. Azt viszont nem szeretné, ha a nyakkendőjére kerülne. A kutyaszőr hangsúlyosabbá tenné a pörköltfoltot, amit már félig sikerült kidörzsölni belőle.

Ne akarjon kutyatápot. Ő se jár flancos éttermekbe. Az üzemi konyháról majd hazahozza neki a maradékot. És minden héten van egy böjtnap.

Beköszöntött a június. Joó. K. elindult a menhelyre, s útközben megállt egy kisállat-kereskedésnél.

Vett magának egy ékszerteknőst.

Mikor kaparós sorsjegyet vesz, Joó. K. ezt azzal a biztos tudattal teszi, hogy nem fog nyerni. Érthető magyarázatot viszont nem tudott rá adni, hogy akkor miért vásárolja meg a sorsjegyet. Az nem elég érthető magyarázat, hogy a postáskisasszony miatt.

Mindig kedvesen mosolyog rá, és Joó K. már annak is örül, ha valaki kedvesen mosolyog. Pedig úgy sejtette, hogy a postáskisasszony legszívesebben sírna, ha lehetővé tennék a szabályzatok. A szabályzatok azonban az ő munkáját teszik egyre lehetetlenebbé.

Miután hatszor egymásután nem nyert, Joó K. elhatározta, hogy minden héten vesz egy sorsjegyet, de nem kaparja le egyiket sem. Megvárja, hogy összegyűljön tíz darab. Ha lehet hinni a hátoldalon szereplő statisztikának, legalább három nyertes lesz közötte. Sőt, a postáskisasszony azt is mondta, hogy ha öt nyeretlen sorsjegyet beküld, lehet, hogy az övé lesz egy autó vagy egy külföldi utazás.

Joó K. bátortalanul megkérdezte, hogy a postáskisasszony tud-e vezetni. Neki ugyanis nincs jogosítványa. Külföldre meg nem vágyik. Mit kezdene ott egyedül?

„Van férjem, ha erre gondol”, mondta mosolyogva a pos-táskisasszony.

„Nem gondoltam semmire”, hazudta Joó K. Pontosan arra gondolt, amire a postáskisasszony utalt.

Tíz héten keresztül gyűltek a sorsjegyek Joó K. aktatáskájában. Többször érzett ellenállhatatlan kényszert, hogy megnézze, tényleg nem nyert-e. Most pedig nem mer hozzákezdeni a kaparáshoz.

Betette mindegyiket egy közepes méretű borítékba, a borítékot egy mappába, a mappát a komód felső fiókjába. Volt ott egy lyukas zokni, egy állatkerti belépőjegy és egy sarkán megcsomózott zsebkendő.

Nem emlékezett rá, hogy mit nem akart elfelejteni, és arra sem, miért tette oda a zoknit, és hogy mikor járt az állatkertben. Megnézte a dátumot. Nyolc évvel ezelőtt. A lyukas zoknin nem volt dátum.

Eltelt egy év. Joó K.-nak eszébe jutott, hogy mit nem akart elfelejteni. Beszélnie kellett volna a házfelügyelővel, mert valaki rendszeresen összeokádta a lépcsőfordulót. Közben az a valaki biztosan elköltözött, mert a lépcsők tisztaságával már nincs gond. Biztos ezért felejthette el.

Megkereste a zsebkendőt, hogy kioldja a csomót. Ott volt a mappa is, benne a boríték, a borítékban a sorsjegyek. Izgatottan kezdte mindegyiket lekaparni. Az egyik visszaadta az alapösszeget, egy másikon nyert négyezer forintot. S az utolsó előtti sorsjegy egy százezer forintos nyereményt rejtett.

„Uram, ezt a típust kivonták a forgalomból”, tájékoztatta a postáskisasszony. Most nem mosolygott. „Sajnos, a nyereményigénylési határidő is lejárt.”

Joó K. csak egy kicsit volt csalódott. A három sorsjegyet betette a komódfiókba. Az állatkerti belépő mellé.

(A szerző irodalomtörténész)