Honüzenet

De kimondatlanul is azt sugalljuk honfitársainknak: Hajrá!, hogy felsírjon a Himnusz a dobogón, és a tiszteletadás torokszorító csendjében felkússzon az ég azúrkékjébe a piros-fehér-zöld lobogó. Mi pedig némán álljunk otthonainkban, és a zászló, mint a tengeren a magányos vitorlás, integessen a távolból, mintha hívna és várna bennünket. A színészkirály, Latinovits Zoltán fogalmazta meg az olimpiákról: „Olyan szomjasak vagyunk a győzelemre. Az öröm lebegő szárnyain utazunk messze múltunk felé, időtlenül kavarogva a cikázó szélben. Mintha anyánk szeme csillogna a tengerzöld kékségben.”

Hajrá! – a szó erőátvitel 1860 óta, amikor először írta le Bérczy Károly kétnyelvű Vadászműszótárában: „Hajrá, te… figyelmeztetés, uszítás, lankadásban biztatása az agárnak.” Hányszor és hányszor röppent fel az elmúlt évtizedek során ez a lelkesítő kiáltás – már a sportembernek szánva a szót, acélkeménnyé növelve benne a küzdőszellemet, a kitartást.

Nemzedékek babérkoszorúja sejlik fel és rajzolódik ki a szemünk előtt, amely összeköti a múltat a jelennel, a régi hajrákat a mai hajrákkal. 1925-ben a Nemzeti Sportban olvashatjuk: „Magyarország kezdő embere… huj-huj, hajrát vezényelt.” Aztán 1931-ben „a közönség [is] hajráz… Tempó, Magyarok!” A tem-pó-em-té-ká! Karinthy Frigyestől való. A népszerű sportriporter, Pluhár István 1935-ben a Sportok Könyvében a hajrát használja a finis és a végküzdelem helyett. Egy hatásos, mindent elsöprő szó fogantatásának vagyunk a tanúi.

Lehet-e tömörebben erőt és hitet önteni a versenyre kelő emberbe, mint a hajrá! hangoztatásával? „Hódít a hajrástílus a porfelhőlovagok körében.” Ez már a Sporthírlapban jelent meg 1938-ban. Nemde porfelhőlovagok (az országúti kerékpárosokat nevezték egykoron így) vagyunk valamennyien, akik most az olimpián részt vevő és sikerekre törekvő honfitársainknak szurkolunk. (S nem az ellenfeleknek, ami hazafiatlan cselekedet!)

Hajrá tehát, magyarok! Jankovich Ferenc énekelte az angol–magyar futballmeccs után: „Keresd szívedben biztató okát: szobrok milliói suhannak el – hip-hip-hurrá! – a tömeg énekel. S ha győz a magyar, zászlók lobognak, és a tömeg dalolni kezd. 1912-ben, amikor még az Osztrák–Magyar Monarchia alatt hajóztunk, a stockholmi olimpia megnyitó ünnepségén is a fekete-sárga lobogó alatt vonult volna fel a magyar küldöttség az osztrákok és az osztrák-csehek után, ha Muzsa Gyula, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagja nem viszi ki magával a Magyar Országos Torna Egylet címeres, koronás, nemzeti színű zászlaját, és nem adja azt a küldöttség egyik tagjának a kezébe.

A nemzetközi sporttalálkozók sohasem szoríthatják háttérbe a hazafiságot! Ezért aztán bátran kiáltom világgá, hogy hajrá, magyarok!

Vannak szavak, amelyek csak a mondatfűzésben, a szövegkörnyezetben válnak egyértelművé. Ilyen a hajrá is. Például: Megkezdődött a választási hajrá! Az év végi hajrá kimerítette a diákokat. Gyilkos hajrával ért célba. Hajrá, magyarok! Ez utóbbi a legigazibb honüzenet, amivel útjukra bocsáthatjuk versenyzőinket az olimpiá­ra. A Himnusz, a zászló és a hajrá! így, együttesen olyan lelkierőt adhat sportolóinknak, hogy a legnehezebb próbatétel idején, nézők nélkül is tudják: a haza figyel rájuk! Nincs ennél nagyobb elismerés.

(A szerző újságíró)