Domonkos László

Vélemény és vita

A történelem jobbján

Miközben olvasom a hírt, hogy július első napjaiban évről évre egyre többen és egyre inkább megünneplik a 907. július 4-én kezdődő és július 7-éig tartó győzedelmes pozsonyi csata emlékét – az egyik legragyogóbb magyar esszéista, Gombos Gyula egyik kötetcíme jut eszembe. Azé a Gombos Gyuláé, akinek egész életműve legalább annyira ismeretlenségbe taszított-elfeledtetett, legalább annyira méltatlanul és szégyenteljesen szinte a nemlétbe lökött, mint a pozsonyi csata.

A történelem balján – ez a címe Gombos egyik, még 1975-ben az Egyesült Államokban kiadott gyűjteményes kötetének. (Kibővített, nagyszerű válogatásként aztán minden magyar könyvkiadók fejedelme, Püski Sándor adta ki ismét 1992-ben.)

„Nincs talán a világon se még egy nép, amelyik annyira csak álmai­ban hordozta volna jobbik valóját, mint mi. Mióta megültünk itt a Duna mellett, az Árpádok egy-egy szerencsés pillanatától eltekintve, mindig két életet éltünk: egyet fenn a történelemben, kényszer megoldásokban, vegetálva, s egyet lenn az álmokban, fulladásra ítélve” – írja Gombos A történelem balján egyik legfontosabb darabjában, az Álom az országról című esszében, amely egyben némiképp a kötet címét is magyarázza. Így és ezért volnánk a történelem balján, hangsúlyozza. Sugallva: ideje végre ennek véget vetni.

„Csattanjanak, durranjanak az ostorok újra az Andrássy úton, cserdítsék meg az ostorokat az ősök tiszteletére” – olvasom a pozsonyi csata évfordulójára való megemlékezés felhívásában. Hősök tere, Vajdahunyad vára, Városliget, vonulás, emlékműsor, tisztelgés évről évre, magánkezdeményezések sorának összességéből kinövekedvén, egyre jobban, egyre hangosabban, egyre nagyszabásúbban. Haladunk.

Írjuk le újra – nem először, de még távolról sem sokadszorra, távolról sem megunható módon, aligha haszontalanul – a tényeket: a háromnapos csatában negyvenezer magyar állt szemben a rá törő – germánok vezette – Nyugat 110 ezres túlerejével. Amely a hírhedetté lett – a fennmaradt haditervben rögzített elképzelés szellemében – támadott: „Decretum (…) Ugros eliminandos esse!” (Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.)

Árpád fejedelem csapataival szemben a támadó német csapatokat névleg az alig hét éve elhunyt Arnulf király mindössze 14 éves fia, Lajos vezette, akit az utókor csak „IV. Gyermek Lajosként” emlegetett. Valójában az offenzíva élén három frank arisztokrata állt: Liutpold őrgróf, Theotmár salzburgi érsek és Sieghard herceg. Mint azóta oly sokszor, a túlerőt legyőzve, szinte reménytelen helyzetben tudtunk győzedelmeskedni. A támadó erők teljes vezérkara holtan maradt a csatatéren. A magyarok megsemmisítették az ellenfél dunai hajóhadát, és elpusztították gyakorlatilag egész seregét, a bajor királynak is menekülnie kellett. A győzelem után 123 évig nem indult újabb támadás nyugatról hazánk felé.

Az óriási fegyvertény szilárdan biztosította helyünket Európa közepén, sőt hazánkat a 10. század legerősebb katonai hatalmává tette az európai kontinensen. A győztes csata lehetőséget biztosított a későbbi erős Magyar Királyság kialakulására, kelet-közép-európai hegemóniánk megteremtésére, majd a virágzó Árpád-kor után a magyar nagyhatalom megszületésére.

Aligha túlzás kijelenteni: ennek a csatának (is, először) köszönhető, hogy ma van hazánk.

Akkor igazából ki is van a történelem balján?

Egyik kolléga az évfordulóra emlékezve azt írta: ideje, hogy a magyar történetírás végre értékéhez méltón kezelje az Európát megrengető pozsonyi diadalt.

Tegyük hozzá, nem a megemlékezés ünneprontásaként: szép, de kissé naiv-botor kívánalom.

A magát magyarnak nevező (arcátlanul nevezni merészelő) úgynevezett történetírás szégyenteljes szerepe ugyanis nem ért véget a rendszerváltással, de még a 2010-ben kezdődött új korszakkal sem. A roppant reményteljes, kiváló fia­tal történészeket némiképp a köztudatba hozó utolsó esztendők dacára állítólag a nemzeti táborba tartozó történészek is holmi narratíváknak becézve fitymálják az éppen általuk évtizedek óta fehér foltnak hagyott históriai tények felderítőinek munkáit, kigúnyolják, lekicsinylik és meghazudtolni próbálják, például az úgynevezett fehérterrorról, a Rongyos Gárdáról, a magyarországi szabadkőművességről, a Horthy-korszak vagy éppen maga a kormányzó nem egy nagyszerű eredményéről, a terület-visszacsatolásokról megjelent munkákat, de hivatkozhatnánk a török hódoltság megítélésének vagy akár 1956 dicsőséges szabadságharcának máig folyamatos meghamisítási kísérleteire, az ezekről szóló hazugságok folyamatos terjesztésére is. (A sor és a lista korántsem teljes.) Majd éppen a sunyi-áltudományos nemzetgyilkossági kísérlet jegyében és sorában évtizedekig agyonhallgatott pozsonyi csata lesz a kivétel…

A történelem persze, e roppant kártékony fehérjehalmazok ellenében is, igenis visszatér. És oda helyez bennünket, ahol valójában mindig is voltunk, és ahol egyre jobban vagyunk – még a futball Eb is megmutatta, annyi mással egyetemben –: a történelem jobbjára.

Árpád apánk meg talán végre nyugodtan pihenhet rejtélyes végső nyughelyén. Valószínűleg tényleg nem kell féltenie ősi nemzetét, mert nem vész az el, ha eddig el nem veszett. A pozsonyi csata óta pláne. A történelem jobbján. 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Lehet-e a Földet megállítani?

ĀAz értékközösséget nagyítóval sem sikerült felismernünk az unióban. Az érdekközösséget annál inkább

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Lúzer

ĀFricska. Azt mondja a saját szájával Fekete-Győr András: „A keleti diktatúrákkal barátkozó Orbán-kormány csak egy rövid botlás a nyugati Magyarország hosszú történelmében”