Kicsiség, nagyság

Nem beszélt Trianonról, Keletről, avagy Nyugatról. Azt fedeztük fel, hogy a kicsiségünk sulykolása ellenére mi nem vagyunk olyan kicsik. Akkor még egységes volt Jugoszlávia, egyben volt Csehszlovákia, a balti és a kaukázusi országok a Szovjetunió részei voltak.

Összemérhettük magunkat Ausztriával, Bulgáriával, Görögországgal, Portugáliával, Belgiummal, Hollandiával, Írországgal, Dániával, lélekszámát tekintve Svédországgal, Finnországgal, Norvégiával, területileg az NDK-val, az igazán kicsikről – Liechteinsteinről, Luxemburgról, Andorráról, San Marinóról nem is beszélve. Az óra végén egészen kihúztuk magunkat. Erre az órára máig emlékszem, a paptanárunknak – utólag visszagondolva – ez volt a célja: finoman, észrevétlenül öntudatot csepegtessen belénk egy nemzetiöntudat-vesztett korban.

Aztán nagyot fordult a világ! Jött a vasfüggöny, a berlini fal leomlása, az ezeken inneni népek forradalmi változásai. Az országhatárok se bizonyultak állandónak: felbomlott Jugoszlávia, hat ország lett belőle (mindegyik kisebb, mint mi), kettévált Csehszlovákia, a Szovjet-unióból kiváltak a balti államok, a kaukázusi országok is kivívták szabadságukat. Közép- és Kelet-Európa felaprózódott. Magyarország ebben a helyzetben már bízvást középhatalomként jellemezhető területileg és lélekszámában.

Ebben a helyzetben Antall József első kijelentése a teljes magyar nemzethez szólt: „Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akarok lenni.” Ez paradigmaváltással ért fel, abban a történelmi helyzetben ez volt a legtöbb, amit magyar miniszterelnök kijelenthetett. A mondat minden óvatossága ellenére a baloldal hihetetlen rosszallását váltotta ki. Negatívan árnyalja kijelentése súlyát az 1993-ban megkötött magyar–ukrán alapszerződés, amely a kárpátaljai magyarságnak nem hozott jobb életet…

Négy év jobboldali kormányzás után újra jöttek a balliberálisok több mint kétharmaddal. Az a négy év a meghasonlottság időszaka volt, ami bénítólag hatott a magyar külpolitikára. Ez leglátványosabban 1995 nyarán mutatkozott meg a vajdasági szerb betelepítésekkel kapcsolatos cselekvésképtelenségben. Az MSZP-t a hajdani kádári reflexek tartották fogva, az SZDSZ-nek a külföldi kulturális intézetek „gyarmatosítása” jutott.

A Horn-kormány szomszédságpolitikáját a „történelmi megbékélés” meghirdetése ellenére a teljes kudarc jellemezte. Kisebbségpolitikáját az „alapszerződés-politikára” redukálta, ami például a szlovákiai és erdélyi magyarok alapvető problémáit nem oldotta meg, sőt olaj volt a tűzre.

Az 1998–2002 közötti első Orbán-kormány a millennium megünneplésével, azon belül is Nemeskürty István ragyogó ötletéből született országzászló-átadásaival a nemzeti identitást a legkisebb falusi közösség számára is átélhetővé tette. Ezzel azonban nem lehetett eltörölni a Rákosi–Kádár-korszak nemzetrontó politikáját. Bizonyság erre a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, ami második Trianonnal ért fel. Mégis kimondhatjuk, hogy ezek az országzászlók alapozták meg a 2010 utáni időszak nemzetpolitikáját.

Kiteljesedett 2002–2010 között az az önfeladás, ami Kovács László külügyminiszter „Merjünk kicsik lenni!” kijelentésében összegződik, még akkor is, ha így pontosan nem mondta, de minden gesztusa, szolgalelkűsége erről árulkodott! A 2004. május 1., az Európai Unióhoz való teljes jogú csatlakozás után azonnal átállították a hajbókolási, alkalmazkodási kényszerüket Moszkvából Brüsszelbe. A 2004. december 5-i magyarellenes állásfoglalásuk ennek egyenes folytatása. Úgy tűnhetett sokak számára, hogy ekkor a nemzet egyes részei végzetesen szembefordultak egymással, súlyos sebeket ejtve. Az, hogy ez nem így történt, a második, harmadik, negyedik Orbán-kormánynak köszönhető.

A kormányzás 2010-ben a kettős állampolgárságról és a nemzeti összetartozás napjáról szóló törvényekkel kezdődött. Létrejött egy közjogi értelemben vett nemzetegyesítés, amelynek mára rendkívül erős az érzelmi, kulturális töltete is.

Bátran mondhatta Orbán Viktor 2020. június 6-án Sátoraljaújhelyen, Trianon százéves évfordulóján (csak néhány idézet egy 21. századi magyar nemzetpolitikai alapvetésből): „Nem lettünk német tartomány, se török vilajet, se szovjet tagköztársaság. A kitörölhetetlen bizonyítékok, templomok és katedrálisok, városok és főterek ma is ott állnak mindenütt. Hirdetik, hogy mi, magyarok egy nagy kultúraépítő és államszervező nemzet vagyunk. (…) A történelem megadta az esélyt, talán az utolsót, hogy a közép-európai népek új korszakot nyissanak, (…) és együtt emelkedjünk fel. Az elmúlt tíz évben bebizonyítottuk a szomszédainknak, ha a magyar nemzetrészek életereje összeadódik, az nemcsak nekünk jó, hanem nekik is. (…) Aki magyarul néz a világra, Szent István szemével lát. Szent István szemével látni a 21. századot azt jelenti, hogy mi a velünk élő népekkel akarjuk naggyá tenni a Kárpát-medencét.”

A kicsiség–nagyság ebben a látásmódban értelmezendő mos-tantól.

Ez a mögöttünk lévő tízévnyi tudatos építkezés új, tágasabb horizontot nyitott a magyarság számára, a kicsiség–nagyság dimenziója átválthat új szövetségek irányába, amihez a biztonságos hátteret a Kárpát-medencei és a visegrádi összefogás nyújtják. Mindkettő részeseként, sőt gravitációs súlypontjaként egy új Európát fogalmazhatunk meg. A végzetesen balra tolódó Európai Néppártból kilépve hazánknak olyan szabad vegyértékei lettek (amelyek korábban is megvoltak látensen, csak a néppárti béklyók lefojtották őket), amelyekkel a család, nemzet, hit hármasára épített nagy összefogás létrejöhet.

A jövő Európája az összefogásra kész, magabízó, szabad nemzetek Európája lesz – ha nem így lesz, Európa szét fog esni. Ezt a közép-európai nemzeteknek kell megakadályozniuk, nem véletlenül hangoztatja a miniszterelnök, hogy „korábban azt hittük, hogy Európa a jövőnk, ma már tudjuk, hogy mi vagyunk Európa jövője”.

Ha ma egy földrajztanár felteszi a diákjainak a kérdést: hol helyezkedünk el Európában mi, magyarok, akkor ezeket a határokon átívelő, Európát behálózó természetes szövetségeket, a normalitás hálózatait is számba kell venni. A magyarság a kultúrájában, eredendő szövetségre való készségében, magabízó bátorságában válik naggyá, nem számbeli és területi kiterjedésében.

Amennyiben 2022-ben a Rákosi–Kádár-korszakot megidéző alakok, Horn Gyula ravaszkodó, Kovács László és Medgyessy Péter önfeladó utódai lépnének kormányra Gyurcsány Ferenc vezetésével, akkor bizony olyan kicsik leszünk, hogy a térképen észre se fognak venni minket, migránshadak, önpusztító emberképek és torz eszmék fognak átgázolni rajtunk. A 2022-es választásnak tehát hatalmas a tétje: emelkedő nemzet, vagy elhúzódó agónia!

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)