Indulatok

A szomszédom, egy idős polgárasszony ajkát hagyták el az útszéli kifejezések, amikor az ellenzéki politikus fényképét kivette a postaládájából. Úgy káromkodott, mint hajdan a kocsisok. Nem sokat törődött azzal, hogy én is a közelében vagyok. Talán meg sem látott. Mondta a magáét. Forrt benne az indulat, és kettétépte a szórólapot.

Arra gondoltam: milyen indulatok feszülhetnek az emberekben, ha a faluvégen egy kulturált, idős asszony arra vetemedik, hogy trágárul fejezze ki magát, amikor a szórólapon egy politikus asszonysággal néz farkasszemet. Az indulatok jók, a tűz melegéhez hasonlatosak – vélem.

Csak az igazság vagy a puszta indulat készteti az embert arra, hogy gátlás nélkül nyilvánuljon meg. Mondják, hogy a féltékenység és a bírásvágy a két legmélyebb indulat az emberi lélekben. Én teszem hozzá, hogy nem marad el mögötte az, amit nap­jainkban az ellenzéki politika képviselői a józan szemlélőkből kiváltanak. Kosáry Domokos történész szerint: „Az indulat olyan ördög, amit nagyon könnyű életre kelteni, és nagyon nehéz megfékezni.”

A szidalmazásról: A hatvanas évek végén, amikor munkám még a Vígszínházhoz kötött, az egyik főpróbán különös pillanatnak voltunk a tanúi. Nem emlékszem már a darab címére, csak a két főszereplőre, Ruttkai Évára és Darvas Ivánra. A két színész között drámai dialógus zajlott, amelynek a csúcspontján Ruttkai azt vágta a férfi fejéhez: „Azt mondod, hogy engem szeretsz, és a barátnőmet b…d meg?” És zokogásban tört ki.

Dramaturgiailag elképzelhetetlen volt, hogy szalonképesen fogalmazzon. Ki kellett mondania pornográf módon a lényeget, mert csak így sütött át a mondanivaló a nézőtéren. Igen ám, de eladdig ilyen obszcén szó nem hangzott el a Víg színpadán. A publikum megdöbbent, és az előadás végén az idősebb hölgykoszorú élénkén tárgyalta, hogy szabad-e ilyen kifejezésekkel élni a színpadon.

Ezzel együtt a nézősereg tisztában volt azzal, hogy a „színházi élet” nem igazi élet, éppen mert a sűrítménye annak: itt minden hang emeltebb, még a hazugság is, s a heves gesztusoknak, illetlen szavaknak sokszor csupán koreográfiai vagy dramaturgiai értékük van.

Nyelvészeink joggal keseregnek, hogy a közlekedési járműveken és a közéletben elharapódzott a trágárság, a csúnya beszéd. Meg merem kockáztatni, hogy a magyar nyelv talán még soha nem szenvedett annyi mocsoktól, mint ami napjainkban rárakódik. És mégis: felmentem azokat, akik bizonyos esetekben, csalódásaik felsőfokán, a tűrőképesség határán, a példátlan hazugságok hatására, nem a nyilvánosságnak szánva szavaikat vaskos kifejezésekkel illetik egynémely politikusunkat.

Különben is nemzeti büszkeségünk egyik alapeleme a káromkodás. Éljünk hát vele, ha nem botránkoztatunk meg senkit az erős szavakkal. Ha megnyugtatja bensőnket, ha jóleső érzéssel tölti el a lelket. S ez ily módon bocsánatos bűn, azt hiszem.

Ami minket, az írással bajlódókat illet, Oriana Fallaci olasz írónő így fogalmaz egy helyütt: „Huszonnyolc éves korom után rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert. S ami bosszú.” Ennek analógiájára kopogom ide: az obszcén szavak is segíthetnek nekünk elviselni a néha már-már elviselhetetlent.

(A szerző újságíró)