Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Háború lesz

Kellemes csütörtök délután volt, sokan épp hogy csak elfogyasztották ebédjüket. Volt, aki lepihent, jólesik ilyenkor egy kicsit szunyókálni

A katonák is elpilledtek, a tisztek közül még alig néhányan értek vissza az étkezdéből, a tüzérek kényelmesen leheveredtek a fűbe. A nyugalomban mégis volt valami nyomasztó. A Szent Erzsébet-székesegyház kisebb harangja éppen elütötte az egy órát. Az idősebb katonák – volt közöttük jócskán a harmincas éveiben járó is – hanyatt fekve bámulták az égen a csenevész kis felhőket, amelyeket a Vihorlát felé fújt a gyenge kis szellő. Keveset beszéltek, akkor is csak egy-egy kurta mondatot.

Leginkább hallgattak, gondolataik odahaza jártak a családi háznál, az asszonynál, a gyerekeknél. Akármerre is forgott a képzeletük, mindig arra kerekedett, hogy nemsokára hazamennek, leszerelnek, vége lesz a katonaéletnek. Sándorból ki is buggyant a szó: három hét, és levetem ezt a zubbonyt. Megvesszük végre a kis gyümölcsöst, jól fog jövedelmezni. A friss termést eladjuk a piacon, meg azt is mondják, járnak felvásárlók, viszik a konzervgyárba, biztos pénz az. A többit elrakjuk magunknak, az asszony olyan baracklekvárt főz, hogy annak nincs párja.

 A többiek nem szóltak, nem is bólogattak, hogyan is tehették volna hanyatt fekve. Fűszálat rágcsáltak, morogtak valamit. Maguk is csak ébren álmodoztak. Legtöbbjüknek már volt felesége, családja, a fiatalabbak – húsz, huszonegy évesek- szerelmes érzésbe ringatták volna magukat. Vidéki fiúk voltak mindannyian, a környék falvaiból, a VIII. légvédelmi tüzérosztály katonái.

Háborút nem szagoltak, az idősebbek sem, s a velük lévő tisztek se nagyon. Éles lövedékkel alig lőttek még. A nagy háború idején kölykök voltak, a házőrző kutya elbírta őket a hátán. Szüleik meséiből hallottak Prze­mysl véres ostromáról, Isonzóról, Doberdóról. Egyikük sem gondolta, hogy neki is háborúba kell majd menni. Lám, Kassa és a környék falvai is békés úton kerültek vissza Magyarországhoz, az igazság révén. Hogyan is lehetett volna a tótok kezén, ha maga a Nagyságos Fejedelem is itt van eltemetve az Erzsébet-katedrálisban?

A VIII. híradó zászlóalj két tartalékos hadnagyában sem dúlt a harci kedv. Meg is hányták vetették már nemegyszer, hogy egyre nehezebb lesz a leszerelés. Ők is mentek volna haza, de tudták, hogy sokfelé háború pusztít már, s a szomszédaink versengve marakodnak a koncért. De ezen a napon megmagyarázhatatlan optimizmussal bizonygatták, hogy minket biztosan elkerül a baj. S vége lesz hamar.

Ebéd után még beültek egy pohár borra, sajnálkoztak a lengyeleken meg Teleki Pál halálán. Az idősebb tartalékos hadnagy szidta a németeket, nem volt elég nekik, amit eddig elfoglaltak? Párizs, Varsó, Athén? Mi a fenét akarnak még? Egészen fennhangon beszélt, nem törődve a korcsma törzsvendégeivel. Fiatalabb társa óvatosabb volt, meg aztán az oroszokat se szívelte, és hálás is volt a németeknek, hogy partiumi szülőföldje is visszatérhetett az országhoz a románoktól. De vitatkozni nem akart. Úgy volt vele, a németek háborúja nem a mi dolgunk. Ebben is maradtak.

A postások precízen dolgoztak, legtöbben a hazulról hozott ételt csak úgy sebtiben fogyasztották. Sok idő nem volt a komótos ebédelésre. A temérdek levél, a telefonhívások, a távirda mind hozzájuk tartoztak. Állami alkalmazottak voltak, ruhapénzzel, egyenruhával, nyugdíjjal s az ezzel járó megbecsüléssel. A Postapalotában dolgoztak olyan postatisztek és altisztek, akik már itt voltak alkalmazásban 1918 előtt is, és átvészelték a „cseh uralmat”.

Rájuk nagy feladat hárult, hiszen húsz év után vissza kellett illeszteni a postaforgalmat a Magyar Királyi Posta vérkeringésébe. Pál is éppen arra gondolt, miközben egy köteg levelet szortírozott, hogy ezt a tapasztalatot és kitartást biztosan honorálja majd az állam. Arra vágyott, hogy a szűkös és egészségtelen lakásból kiköltözhessenek egy kis kertes házba, ahol majd munka után kedvére foglalkozhat a gyümölcsfáival, a felesége pedig illatos virágoskertet varázsol a ház köré. S ha eljön az ideje, szépen megélnek majd a nyugdíjból.

A város élte megszokott, egyhangú életét. Az itteni szlovákok nem mozgolódtak, a legtöbben minden vívódás nélkül magyarnak vallották magukat, mint ahogy sok magyar is hirtelen „csehszlováknak” mondta magát 1921-ben. A németek megtalálták számításukat a cseh világban is, most is. Furcsa egy város volt ez, sok viszontagságot megért, s a városi elöljárók feje sokszor főtt, merre is térüljenek, kihez is forduljanak, kinek esküdjenek hűséget. Kereken ötszáz esztendővel e bóbiskolós csütörtöki nap előtt, 1441-ben még egy cseh csapat előtt is megnyitotta a város a kapuit, amit Jan Giskra vezetett.

Kuruccal, labanccal incselkedett, Bocskai István fejedelem éppenséggel itt halt meg. Állítólag háromszor járt a városban a „kalapos király”, József, s Napóleon elől ide menekült a Habsburg trónörökös, a későbbi V. Ferdinánd, aki 1848-ban szentesítette az áprilisi törvényeket. A Habsburgok szerteszét szaladtak akkor a megmaradt birodalomba, s Kassán időzött Mária Lujza is, Ferenc király szépséges lánya, aki majd Napó­leon felesége lesz. Nem beszélve Leopoldina főhercegnőről, aki Brazília császárnéja.

A polgárok nem éreztek veszélyt. Az izraeliták nyugtalanok voltak az újabb és újabb korlátozó intézkedések miatt, de úgy voltak vele, hogy ezerszer inkább ez, mint ami Németországban vagy Szlovákiában történik. Az 1. Postahivatal házmesterének neje arra kérte a férjét, próbálja elintézni, hogy rokonainak ingyen küldhessen csomagot. A házmester húzódozott, félt, hogy a dolog az osztályvezető fülébe jut, aki nem nézte jó szemmel az ilyesmit.

Különben is ehhez be kellett volna mennie az új Postapalotába, ami már a cseh időkben épült, és három kockatömbje inkább börtönre vagy laktanyára emlékeztetett, mintsem Postahivatalra. Tulajdonképpen félt oda bemenni. Csúnyán összevesztek, a házmester mérgében el is ment a külvárosba a komájához. Ez mentette meg az életét.

Jóska, a cipésztanuló türelmetlenül tekintgetett ki a szuterénben lévő műhely nyitott ablakán, nagyon várta már Máriát, aki a római katolikus polgári iskolából ilyenkor szokott hazafelé menni. A tanítás már befejeződött, de Jóska tudta, hogy Mária ezen a napon is erre fog jönni, mert valami dolga akadt az iskolában. Összefonódott tekintettel, mosollyal beszélték meg a találkát. Úgy volt ez akkoriban még, hogy ily rejtélyes módon a találkozás pontos idejét is ki lehetett tűzni.

A fiú olyan türelmetlen volt, hogy a mesterrel nem törődve kiállt a műhely elé. Mária csak nem jött, viszont Elek úr, a nyugalmazott főerdész, egy önérzetes német, megállt a műhely előtt, hogy egy kicsit kiélvezze rangját és tekintélyét, amelyet a suszterinasoknak illett alázatos sapkalevétellel és kis meghajlással honorálni. A mester nem bánta, hogy a fiú kiállt a műhely elé, azt remélte, Elek úr – régi jó kuncsaftja a csizmák terén –, megrendeléssel érkezett.

Az árnyékban hanyatt fekvő katonák, a korcsmában még egy pohár bort rendelő tartalékos tisztek, a Magyar Királyi Posta pedáns alkalmazottai, a mérges házmesterné, Jóska, a cipésztanuló, az önérzetes főerdész és Mária is, aki dúdolva szaporázta lépteit – szinte táncolt a forró kövön a júniusi napsütésben-, akkor hallották meg az idegtépő hangot. Hallottak is már ilyet, meg nem is.

Egyre erősödő búgás, zúgás, majd sikoltás töltötte meg a levegőt. A házak visszhangozták a repülőgépek motorjának búgását, nem is tudták, honnan jön ez a vészjósló zaj. Mire felnéztek az égre, már robbantak is a bombák. Futni, menekülni sem volt idő. Mindannyian ott lelték halálukat. Nem szimbolikusan: valóságosan. Ott hevert a vérző testük, ott égett el az álmuk, ott semmisültek meg vágyaik, Kassán, Magyarországon, 1941 júniusában, egy csütörtöki álmos délutánon, 13 óra 08 perckor. Abban a pillanatban még senki sem tudhatta, hogy sorsukban százezrek osztoznak majd. Háború lesz, amelynek terhét titkos sorsként évszázadokig hordozza majd a nemzet. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Teflonos Teddy

ĀFricska. Vajon ki mondhatta ezt? „A családom életét tönkretette Ferenc József, Horthy, Kádár és a tizenhat éve uralkodó Orbán”