Lóránt Károly

Vélemény és vita

Geopolitikai nagyhét

Június második-harmadik hete szokatlanul gazdag volt geopolitikai eseményekben, előbb a G7-országok vezetőinek találkozója az angliai Cornwallban, majd NATO-csúcstalálkozó Brüsszelben, végül az amerikai és az orosz elnök találkozója Genfben

A három találkozó eredménye megfigyelők szerint az volt, hogy Amerika – a Trump-korszak zavarai után – újból átvette a nyugati világ vezetését, és évtizedes távlatban meghatározta a nyugati szövetség legfontosabb céljait.

A G7-találkozóról kiadott hetvenpontos, húszoldalas kommüniké szinte minden elképzelhető kérdéssel foglalkozott a Covid–19 legyőzésétől a gazdaság helyreállításán keresztül a 2050-re megvalósítandó klímasemlegesség melletti ismételt elkötelezettségig. Amitől nekünk, magyaroknak és a hozzánk hasonló országoknak leginkább fájhat a feje, az a globálisan kiterjesztendő, 15 százalékos minimális adószint, amelyet a Nyugat vezető hatalmai mint világviszonylatban igazságos adószintet már a G20-országok pénzügyminisztereinek ez év júliusi összejövetelén el akarnak fogadtatni.

Ám ami igazságos a fejlett ipari országok szempontjából, nem feltétlenül igazságos a felzárkózni kívánó országok szempontjából. Azzal messze egyet lehet érteni, hogy meg kell akadályozni, hogy a multinacionális cégek adóelkerülés céljából adóparadicsomokba vigyék ki a nyereségüket, ezt eddig sem kellett volna hagyni, ám az ilyen intézkedés azzal a veszéllyel is jár, hogy jelentősen csökken a tőkebevitel azokba a felzárkózni kívánó országokba, amelyek – mint hazánk is – elegendő nemzeti tőke hiá­nyában alacsony adószinttel kívánják az országuk fejlesztését szolgáló tőkét bevonzani. Persze el lehet gondolkodni az importtőkére építő gazdaságfejlesztés célszerű voltán, de tetszettek volna nem lerombolni a magyar ipart és kutatói hátterét rendszerváltozás címén.

Ami még az energetikához értők számára ijesztő lehet, az a G7-ek elkötelezettsége a 2050-ig megvalósítandó klímasemlegesség (zéró szén-dioxid-kibocsátás) mellett, amelynek érdekében már ebben az évben határozott intézkedéseket akarnak hozni, elsősorban a szénerőművek leállítása érdekében. Míg a szén-dioxid klímahatását vitatni lehet (számos geofizikus szerint a klímaváltozásban a szén-dioxidnak csak minimális szerepe van), a fejlett ipari országok energiaigénye megújuló energiaforrásokkal való kielégítésének hatása már egzakt módon számítható.

Ezek a számítások azt mutatják, hogy az elképzelés megvalósíthatatlan, és a valószínű eredmény az energiaellátásban bekövetkező jelentős zavarok mellett (amelyek már most is jelentkeznek Kaliforniában, Texasban, sőt az Európai Unióban is) az energiaköltségek drasztikus növekedése lesz. Az átlagember nem tudja majd megengedni magának, hogy benzines autóját az ötszörös áru hidrogénhajtású járműre cserélje le, ami ki fogja élezni a társadalmi feszültségeket. Mindezen áldozatok ellenére a klíma változni fog, mint ahogy eddig is változott, és pont az marad el, amire a legnagyobb szükség lenne: a változásokhoz való alkalmazkodás, ami az élővilágot és benne az embert mindig is jellemezte.

Természetesen a genderpolitika sem maradhatott ki a kommünikéből, ahogy írják, „a genderegyenlőség a lelke egy nyitott, befogadó és igazságos társadalomnak”, elkötelezettek a sokszínűség támogatása mellett, beleértve a szexuális sokszínűséget. A G7-ek szerint a Covid–19 aránytalanul jobban sújtotta a nőket és a leányokat, például 11 millió leány iskolába való visszatérése van veszélyeztetve. A kommüniké nem szól a fiúkról. A nyitott, befogadó és igazságos társadalomban csak egyének, nők, lányok és szexuális kisebbségek vannak, nincsenek férfiak, nincsenek fiúk és legfőképpen nincsenek családok, hacsak nem szivárványcsaládokról van szó.

De ami talán a leglényegesebb a G7-kommünikében, az ezeknek az országoknak a saját magukra vállalt felelőssége a nemzetközi kapcsolatokban. Mint írják, elkötelezettek a szabályokon alapuló nemzetközi rendszer és a nemzetközi jog fenntartásában. Ennek keretében fellépnek a nem piaci gyakorlatok ellen, amelyek aláássák a globális gazdaság igazságos és átlátható működését.

Emellett aggódnak a kényszermunka minden formája miatt, ami a globális ellátási láncokban felmerül, beleértve a kiszolgáltatott csoportok és kisebbségek államilag támogatott kényszermunkáját, többek között a mezőgazdasági, a napenergia- és a ruházati ágazatban. Könnyű kitalálni, hogy ez utóbbi Kínának szól, amely országot fel is szólítják az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartására, különösen az ujgurok esetében, valamint Hongkong nagyfokú autonómiájával kapcsolatban.

Az oroszok számára is akad feladat: le kell állíta-niuk destabilizáló tevékenységüket, beleértve más országok demokratikus rendszerébe való beavatkozásukat, és vissza kell vonniuk csapataikat Ukrajna határáról és a Krím félszigetről.

A NATO-csúcs kommünikéje, ami az előbbinél valamivel hosszabb, már pontosabban megnevezi a tagországokat fenyegető veszélyeket. Így hangsúlyozza, hogy „sokrétű fenyegetésekkel, a magabiztos és tekintélyelvű hatalmak rendszerszintű versenyével, valamint az országainkat és polgárainkat érintő, minden stratégiai irányból érkező növekvő biztonsági kihívásokkal kell szembenéznünk.

Oroszország agresszív fellépése veszélyt jelent az euroatlanti biztonságra. Kína növekvő befolyása és nemzetközi politikája olyan kihívásokat jelenthet, amelyeket szövetségesként közösen kell kezelnünk”. A közös kezelés részben a tagországok hazai katonai kiadásainak fokozását, részben pedig 2023-tól egy közös katonai költségvetést jelent.

Összességében, beleértve a Biden-Putyin-találkozót is, az elmúlt összejövetelek nyomán nem változott lényegesen a Kelet és a Nyugat közötti langyos hidegháborús viszony. Ennek nem az az oka, hogy Oroszország vagy Kína katonai vagy ideológiai fenyegetést jelentene a Nyugat számára, a fenyegetettség érzésének fenntartása sokkal inkább a nyugati szövetség egyben tartását szolgálja, mégpedig nem is az Egyesült Államok, hanem a mély állam vagy háttérhatalom hatalmi – és nem gazdasági – érdekeinek szolgálatában.

A NATO a szovjet terjeszkedés megakadályozása érdekében alakult (hivatalosan), logikus lett volna annak megszüntetése a Szovjetunió szövetségi és ideológiai felbomlása után. Volt is erről vita Amerikában még a kilencvenes évek elején, de Clintont végül azok az erők győzték meg a NATO fenntartásáról, sőt – az ígéret ellenére – keleti kiterjesztésének szükségességéről, akik a NATO-ban politikájuk megvalósításának eszközét látták. Ezt világítja meg a NATO első főtitkárának, Lord Ismaynek egy elhíresült kijelentése, miszerint a NATO célja, hogy az oroszokat kinn, az amerikaiakat benn és a németeket lenn tartsa.

Nyugat-Európának, különösen a németeknek érdekük lenne az oroszokkal való szorosabb kapcsolat, ezt indokolja gazdaságuk kiegészítő szerkezete: a németek gépeket adnak el Oroszországnak, és cserébe nyersanyagokat, különösen földgázt vásárolnak. A franciáknak európai geopolitikai egyensúlya miatt fontos az orosz kapcsolat, De Gaulle volt, aki még a hidegháború dandárján mondta, hogy Európa az Uralig terjed, Macron ezt nemrég még meg is toldotta a transzszibériai vasút végéig.

Az olaszok is inkább jó kapcsolatokat építenének ki az oroszokkal. Az oroszoknak pedig leginkább lelki szükséglet lenne, hogy a Nyugat végre méltányolja őket. A szembenállás élezését elsősorban azok az országok szorgalmazzák, akik történelmileg hadakoztak az oroszokkal, így az angolok, a lengyelek, a svédek és természetesen a kis balti államok.

Azonban a G7-ek és a NATO – mondjuk inkább a nehezen definiálható, de mindenki számára érthető háttérhatalmat – minden ez irányú erőfeszítése ellenére sem tudja megakadályozni a többpólusú világrend kialakulását. Kína nemsokára mind gazdasági, mind technológiai teljesítményét tekintve lehagyja az Egyesült Államokat, ezt már semmilyen szankcióval nem lehet megállítani, és Oroszország is talpra állt. Az európai országok pedig akkor járnának jól, ha ki tudnának szabadulni a háttérhatalom szorításából, és autonóm módon, a saját érdekeik mentén, alakítanák ki nemzetközi politikájukat. 

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Álságos

ĀFricska. Az európai életidegen liberalizmus valahol a migránskérdés letagadásánál kezdődött, és most már egy futballmeccsnél tart

Őry Mariann

Őry Mariann

Gőzhenger

ĀÚjabb eszközt találtak Németországban a politikai és kulturális imperializmus hirdetésére, ha nem is a legelegánsabbat