Nehéz szabadulás

Mintha ezt a dátumot – 1991. június 19-én hagyta el az utolsó szovjet katona hazánkat – nem becsülnénk eléggé. Mintha poros, kifakult ünnep lenne. Szimbolikus dátum ez persze – akkor már túl voltunk az első szabad választáson és az első megtorlatlan puccskísérleten is –, de ez a nap akkor is vitátlan örömünnep kellene, hogy legyen.

Olyan áttüzesedett örömünnep, amelyen nem felejtünk emlékezni arra, milyen áldozatot követelt az országtól és a nemzettől az 1944. március 19-től szakadatlanul tartó német, majd szovjet megszállás. Megváltásként kellene gondolni e napra, de mi mintha ezen az ünnepen is különös szomorúságot éreznénk. Mert tudjuk, hogy a szabadulás nehéz volt, de ami fontosabb: nehéz is lesz. Ezért nem tudunk örülni igazán. Pedig, ha van valami, amiben egyetérthetnénk, ez lehetne az. Pokolba a birodalmi szédelgésekkel Európában!

Azon töprengek, vajon mennyire érzi át a társadalom e harminc év előtti sorsfordító pillanat jelentőségét? Mennyire értékeli, hogy végre magunk maradtunk? Vagy inkább azon mereng, hogy elmulasztottunk valamit megcsinálni akkor egészen, s azóta is mennyi előre-hátra tipegés nehezítette boldogulásunkat. Ahogy Ady Endre írta: „Bizonyos dolgokat, históriaian nagyokat, csak egyetlenegyszer s csak egyetlenegy időben lehet megcsinálni.” Vajon megcsináltuk-e?

Mert ha nem, ha úgy érzik sokan, hogy legfeljebb egyharmad részben sikeredett a nagy tett, már érthető is a megfáradt öröm. Jönnek ugyanis azok, akik szinte igénylik a megszállást. Mert nekik az segítség. Pótolja a tehetséget, jellemet. Ezért nehéz a szabadulás. Mert ez egy folyamat. Ma már nem katonai megszállás fenyeget (remélhetőleg), hanem gazdasági és erre épülő ideológiai, majd politikai bekebelezés.

Ma is vannak muszkavezetők. Nincsenek sokan, de nyíltan, kérkedve beszélnek. Jellemzőjük, hogy megtagadják közösségüket a magyarsággal. „Szégyellik”, s így aztán – mivel magyarnak lenni nem biológiai kérdés – már nem is azok. Ahogy nagyszerű magyar hazafi lehetett Liszt Ferenc vagy Zrínyi Miklós – úgy veszítheti el magyar mivoltát bárki, akinek ősei akár Vereckénél is érkeztek a két folyó partjára „foglalni”, s mégis megtagadják nemzetüket.

Óriási erőknek kellett volna felszabadulniuk harminc évvel ezelőtt, sok friss szónak, gondolatnak, sok-sok új életnek. Rengeteg erőt, gondolatot és életet fecséreltünk el impotens harcokban. Végre most már jön a sok új élet, de jönnek a kis piszkolódók, akarnokok is, olyan alantas eszközökkel, hogy erre még Rákosi is elismerőn csettintene. Kádár is. Mindketten pedig muszkavezetők voltak, igaz, inkább, a muszkák hozták őket ide nekünk, s erőltették ránk 1945-ban és 1956-ban is. Alighanem most sem lenne ez másként. Nehéz szabadulás.

Rákosi és Kádár is csak egy báb volt, mégis a nevükhöz kötjük a háború utáni évtizedeket, holott a lényeg a megszállás volt. Ezért nem sikerülhetett sem gazdaságilag, sem társadalmilag, sem politikailag – a borzalmas háborús pusztítás után – a két világháború között megalapozott fejlődésre modern európai államot építeni. Rákosi kommunista pártja meg az összes „baloldali” kapcarongya gyenge lett volna ahhoz, hogy megakadályozza elődeinket e pontosan megfogalmazott cél megvalósításában. Ahhoz, hogy megszerezze a teljhatalmat, a szovjet megszállás kellett.

Ez biztosította számára a törvények felettiséget a politikai rendőrség terrorjától kezdve a választási csaláson keresztül a javak eltulajdonításáig. A második világháború után – ellentétben az elsővel – Magyarországon volt egy a nemzeti és demokrata, szo­ciális értelemben is modern és a keresztény erkölcsöt magáénak valló, felkészült vezető réteg. A nemzet nekik szavazott bizalmat. Hogy ehelyett Rákosit meg Kádárt kaptuk, legfőbb mértékben a szovjet megszállás következménye.

Mennyire elkeskenyedtünk ettől! Még álmainkban is. S hogyan csordult át a bűn az ereszeken! Felmérhetetlen volt az anyagi pusztulás (zsákmány, sarc, értelmetlen gazdaságpolitika), még nagyobb a társadalmi veszteség. A szabad, kreatív, autonóm személyiségek irtása, gátlása, elüldözése. Lett légyen az paraszt, mérnök, munkás, művész, tanár vagy éppen arisztokrata.

Minden nemzet legnagyobb megpróbáltatása, ha tehetségeit, akiknek amúgy is mindig megvan a brutális sorsuk, agyonnyomja. Ezt tette a terror, a félelem, amely még azokat az energiákat is elemésztette, amelyeket a kommunista ideológia felszabadított. A mélyről jövőkét, akiket százezrével repített magasba, de nem a tehetségük révén. S ha volt is tálentumuk, azt is megfertőzte a sunyi szolga lojalitás, s így több bajt okozott ez a társadalmi mobilitás, mintha kevesebben bár, de organikus úton, a tehetségük révén jutottak volna el a lehetőségekhez.

A megszállók nemcsak lepusztult laktanyákat hagytak hátra, de súlyos szellemi ürességet is. Az árván maradt entellektüelek dühére, tanácstalanságára mindig számíthatnak a potenciális megszállók és muszkavezetőik. Ők vonulnak ma idegen zászlók alatt a tereken. Ezért nehéz a szabadulás.

Hogy mennyire silány alapokon állt a szovjet megszállók által ránk kényszerített rendszer – leigázni sohasem tudtak –, megmutatta a forradalom 1956-ban. S hogy akkor nem tudta beteljesíteni a nemzet az akaratát, az nem Kádár Jánoson és rémes csapatán múlott, hanem a megszállókon. Ők maguk határoztak, maguk döntöttek. Amíg a szabadságharcosok kezében fegyver volt, katonáik végezték el a piszkos munkát.

A fegyvereink elporladtak, bábfigurákat találtak. Mindig találnak. Ez a legkiábrándítóbb tanulság a történelemből. Nincs is visszataszítóbb jelenség, mint a harc után megjelenő gyilkos és rabló siserehad. De azért ne feledjük: ők csak azért végezhették gyilkos ámokfutásukat, mert itt voltak a megszállók. A pufajkát meg a szocializmus építésének köpönyegét azok adták rájuk. A megszállók valakiknek mindig hasznot hoznak. Közben bosszút is állnak saját silányságukért, akár egy egész nemzeten is.

Erre vágynak a haszonlesők, a bosszúállók. A maguk erejéből másra nem telik. S ha csak külső erők révén juthatnak a vágyott pozíciókba – ne csak a politikusokra gondoljunk – teljesen logikus, hogy nemzeti elkötelezettségük, sőt nemzeti hovatartozásuk gátló tényező. Akadály. Vagyis magyarságuk – ha egyáltalán valaha volt ilyen – közéjük és a támogató külső erő közé áll. Eldobják hát. Internacionalisták lesznek.

A szó minden szellemi, kulturális és gazdasági igénytelenségével. Ma is tudjuk, kik lennének a megszállók. Honnan jönnének. És tudjuk, bőrünkön érezzük, hogy mit akarnak. Látjuk, mi történik a megszállt Franciaországban, ahol az emberiség egyik legszebb produk­ciója, a francia kultúra haldoklik. Próbáljunk hát szabadulni a mindig máshonnan irányított boldogításoktól. De nehéz! Múlt ez s nem jövő, s jól véssük az eszünkbe: az ilyesmi számunkra mindig szörnyű tragédiához, zsákutcához, összeomláshoz vezetett.

Harminc éve mégis csak szabadon és magunk vagyunk, legalábbis idegen katonaság nélkül. Ezért érdekel minket a jövő, s ezért lehet jövőnk egyáltalán. Hálásak nem vagyunk, küzdöttünk, véreztünk, vegetáltunk és menekültünk már eleget. A világban ma furcsa, degenerált és semmiképpen sem bölcs gondolatok foglalnak teret. Sikerlovagjaik elkápráztatnak sok millió embert.

Fizetett ügynökeik bérüket felveszik. Mi maradjunk az örök emberi és isteni igazságoknál. Ezért gyújtok egy gyertyát mindazok emlékére, akik megszállóink áldozatai lettek a huszadik században. Ebbe a gyertyalángba álmodom, hogy minden magyar templomban hálaadó ének csendül. Az emberek átszellemült hangon zengik: „Szabadítsd meg, Uram, néped, áldd meg a te örökséged!” Legyen így!

(A szerző történész)