Domonkos László

Vélemény és vita

A hajnal harminc esztendeje

Látszólag csak egy átlagos júniusi nap volt. Szerda, 19-e, délután 3 óra

Viktor Jegorovics Silov altábornagy, az SZA (Szovjetszkaja Armija, Szovjet Hadsereg) Déli Hadseregcsoportjának parancsnoka magyar idő szerint 14 óra 50 perckor ér a záhonyi Tisza-hídhoz, amely itt 1947 óta teljességgel hivatalosan a magyar–szovjet határt jelenti.

A tábornok annak rendje-módja szerint elköszön a magyar Honvédelmi Minisztérium jelen lévő államtitkárától (szenvtelenül tiszteleg), majd egy Volga típusú gépkocsiba ül, és áthajtat a hídon, vagyis a Záhony és Csap közötti határszakaszon. Vissza se néz. Később a helyszínről tudósító újságíró kollégák egyike-másika elmondja: a finoman fogalmazva meglehetősen sokat látott-sokat tapasztalt gépírónők közül nem egy csöndesen a könnyeit törölgette a gép fölött.

Bezzeg a magyarországi sajtó nagy része nem könnyezik. Sőt. Fura módon mindent megtesz, hogy az ország népe ne örüljön, ne lelkendezzen, ne tudatosuljon benne: nemcsak történelmi, életünket, sorsunkat, jövőnket alapjaiban meghatározó, óriási – korszakos – esemény történt, illetve ilyen folyamat zárult le akkor – de az a nap tulajdonképpen csakis a török hódoltság megszűntének idejéhez vagy éppen a mongolok 1242-es kivonulásához hasonlítható, azzal azonos.

Ehelyett két, enyhén szólva túlsúlyos hölgy danolja lépten-nyomon, hogy Bye-bye, Szása!, primitív módon és mondhatni, kissé idejétmúlt bátorságú odamondogatással idétlenkedve-viccelődve, hogy „elmentél és azóta az órám keresem…” (Az öröm őrjöngő üvöltésének kellett volna az egekig hatolnia, ahogyan 1552 októberének közepén Egerben, miként Gárdonyi megírta. Vagy ahogyan Jókai beszámolt 1849 májusáról Buda várában… Ehelyett? Ne örülj, ne lelkendezz, ne ünnepelj. Emlékszünk… Ezt a bűnt sem felejtjük el.)

Persze ettől a tudatos, irányított gazemberségtől eltekintve a tény még tény maradt. Kereken három évtizede, harminc esztendővel Silov altábornagy személyében a legeslegutolsó megszálló szovjet katona takarodott ki Magyarországról („Ruszkik, haza!”), az angyalok odafönn végre átölelhették az ’56-os örökifjú harcosokat, a még idelenn lévők meg először vethettek keresztet, és nézhettek föl úgy a magyar égre, ahogyan az az Árpádok népétől elvárható.

Fura hajnal volt. De hajnal, akkor is.

Negyvenéves fejjel mindezt átélve viszont a dolog nemcsak nagy extra adomány, de súlyos kötelezettségekkel és elképzelhetetlen gyötrelmekkel járó életesemény is lett. A tulajdonképpen még most is tartó hajnal harminc esztendeje, ha visszapillantunk – délszláv háborúval, az Antall-kormány esetlenségeit követő lidérces Horn-érával – a Bokros-csomaggal és a többivel –, a 2002-es választásokat követő dermedtséggel, a forradalom ötvenéves évfordulóján bekövetkezett horrorral, a mélypont Gyurcsány-szégyenkorszakot megkoronázó történésekkel – de 2010-ig még mennyi más szellemi, anyagi, gazdasági, kulturális, nemzetpolitikai és külügyi zűrzavarral, gonddal-bajjal, olykor hajmeresztő fejleményekkel: végiggondolni is szédítő.

Mégis élünk, sóhajthatnánk klasszikusainkkal, de szerencsére ennél sokkal jobb a helyzet. Még akkor is, ha még ilyen felemelő tizenegy esztendő után sem vagyunk híjával a szorongásoknak, ha a 2022-es választások idejére, a jövő év tavaszára gondolunk. Emelkedő nemzet tagjai vagyunk, és igen sok dolog van, amire hitetlenkedve, a sokat látott öregemberek boldog csodálkozásával mondhatjuk: ezt is megértük…

Igen, a magyar külpolitikától a demográfiai helyzetben és a családpolitikában elértekig, a gazdasági fejlődés, az anyagi gyarapodás megannyi jelétől és a magyarság általános és igen jelentékeny ázsiónövekedéséig, az elszakított területeken élő nemzettestvéreink érdekében végzett, igen nagyszabású és sokirányú munkától a hadseregfejlesztésen át a nemzeti öntudat, a nemzeti méltóság és a magyar erő és önbecsülés visszanyerésében elért eredményekig – és tovább. Ezek a hajnal harminc esztendejét beragyogó fények. Sok-sok sötét folt van mögöttük, de mégis…

Három évtized még tizedmásodpercnek is kevéske az emberi, de talán még a nemzeti históriában is. Viszont egy Petőfi Sándor nevű tizenkilencedik századi ember, akinek neve a magyar köztudatban egyenértékű a költőével, vélhetően most már elküldheti sorait az érintetteknek: „Vénült, kihalt a szolganemzedék,

Uj nemzedék jött, mely apáit / Arcpirulással emlité s azoknál / Jobb akart lenni és az is lett, / Mert csak akarni kell!…”

Igen. A többi már megy magától. Láthattuk. Láthatjuk. 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Nehéz szabadulás

ĀRemélem, méltón megemlékezik majd az ország a mostani dühödt össznépi fontoskodás közepette is annak a fátumos eseménynek a kerek évfordulójáról, amelynek következtében megszabadultunk az idegen katonai megszállástól