Évek óta nem ült vonaton. Most se akart, de tértivevényes közjegyzői levelet kapott: jelenjen meg a hagyatéki tárgyaláson. A nagybátyja szenderült jobblétre, családja nincs, ő az örökös. Az öreget vagy húsz éve nem látta, nem tudott róla semmit azon kívül, hogy egy távoli kis faluban lakott. Csak nehogy adósságot örököljön!
A külső megállóhelyen szállt föl, mert a lakótelephez az esik közelebb. Pénztár itt nem működik, megveszi a jegyet a vonaton. Közeledik a kalauz. Látja, hogy két fiatal a telefonját tartja oda neki. Csipogás hallatszik, a dolog rendben.
Ő is elővette a telefonját, ez biztos valami új szokás. Neki még olyan régimódi billentyűs volt. Arra sem igazán volt szüksége, mert nem szokott telefonálni.
„A menetjegyeket kérem ellenőrzésre!” – ismételte a kalauz. Joó K. tartotta a telefont, hogy „tessék, itt van” – így tettek a fiatalok is.
„Hová utazik?” – Joó K. megmondta.
„Hol szállt föl?” – Joó K. megmondta.
„Ott nem működik pénztár” – dünnyögte a kalauz, és pötyögött valamit a kézi masinába. Olyan volt, mint egy nagyobb telefon, amiből kijön a menetjegy. A kalauz jó utat kívánt, és megjegyezte, hogy „az úr nagyon vicces”.
Joó K. még mindig nem értette az egészet. Megállapította, hogy a világ sokat változott, mióta lemaradt róla.
(A szerző irodalomtörténész)
