Június – ballagás a nyárba

Minden diák érezhetett így, még a legstréberebbek is, szabadulásként élve meg az iskola nyári szünet előtti utolsó napjait. De azonnal jön a kijózanodás – különösen azok számára, akik befejezték az adott iskolájukat, már leérettségiztek –, hiszen az iskola az otthonunk is volt, védettséget nyújtott, most ennek vége lett.

Ezt a különös kettősséget fokozottan éljük meg ezen a nyárelőn, amikor már evickélünk kifelé egy világjárványból, ami a jövőt tekintve elbizonytalanította az egész világot. Merünk-e szabadon ujjongani? Beledobjuk-e magunkat a „szabad mellű örömökbe”? A magyarországi helyzet – összehasonlítva Euró­pával és a nagyvilággal – biztató, egyre több szabadságkapu tárul ki nálunk.

A kormány a járvány jeleire figyelve minden esetben pontosan határozta meg mind a korlátozó, mind pedig a nyitást jelentő lépéseket. Az európai viszonylatban is példamutató oltási program másfél hónapos előnyt biztosít számunkra a többiek kilábalási esélyeivel szemben. Ennek rendkívül jelentős társadalmi, gazdasági haszna van. Ez tesz lehetővé olyan lépéseket, amelyek révén az újraindítást új korszak nyitányaként is jellemezhetjük.

Ezzel együtt óvatosságra késztet mindannyiunkat ez az apró és láthatatlan kórokozó, amely sok szenvedést hozott, kényszerű és szükségszerű korlátokat jelentett. A járvány ugyanúgy tanítónkká vált, mint az iskola, iskolapad és reguláris oktatás nélkül is. Ebben a hosszúra nyúlt időszakban mindenki – a fiatalság is, talán ők még fokozottabban – mérlegre tette az életet, a jövőt, azt, hogy mik a fontos dolgok, mik nem azok, mi értékes, mi nem az.

A mögöttünk hagyott másfél év megváltoztatta a világot, a személyes és a közösségi világot egyaránt. Az önmagunkért és a másokért vállalt felelősség felerősödött, az önszeretet és a felebaráti szeretet összetartozó kettőssége alapvetőbb értelmet nyert. A szabadság iránti elementáris vágy és a tartós elkötelezettségen alapuló összetartozástudat összesimult, és alkuk nélkül távlatosan megélhetővé vált.

Ez is a mögöttünk hagyott időszak megélt tapasztalata és tanítása lehet. Nem szabad bedőlni ellenfeleinknek, a járvány elleni védekezést akadályozóknak, az egyszerűen az emberi önzést zászlajukra tűző oldalnak, akik ebben a helyzetben nem a távlatos és a teljesítményt felmutatók támogatását, hanem a puszta követelőzést és a segélypolitikát tartják szem előtt.

Az ilyen felfokozott időszakok, mint amilyen a járvány is, komoly lélek- és testedzéssel is felérnek. A hűség mind a mögöttünk hagyott iskolaévben – és az iskolánk, az „alma mater” iránt is –, mind az egyéni és közösségi létben új dimenziókat nyert. Mindannyian feltehetjük és fel is kell tegyük a kérdést: meg tudunk-e állni szolidaritással, szeretettel az emberek és feltétlen hálaadással az Isten előtt.

Ebben az iskolaévben a pedagógus–gyermek/fiatal–szülő hármas kötés fantasztikusan vizsgázott, sőt azt is mondhatjuk, hogy az egymásrautaltság rendkívüli módon megerősödött. A kényszerű bezártság nem várt leleményességek tárházát hozta ki mindhárom szereplőből, amikből – visszatérve a normális kerékvágású iskola világába – sok minden megmaradhat: az online kapcsolati formák sokszínűsége mindenképpen. Azonban az is világos minden szereplő számára (és ez a hitünk csak erősödött a világjárvány tanításában), hogy az iskola – a teljes Élet és az egész Világ mikrokozmosza – csak közvetlen közösségi formákban létezhet, minden más csak kiegészítés.

A különös és szerintünk sikeres iskolaév befejezésekor nagy-nagy köszönet illeti a pedagógusokat, akiknek a diákjaik oktatása-nevelése, a kísérésük ebben a nem várt helyzetben új kihívásokat jelentett. Az online térben a virtuálist kellett speciális jelenléttel megtölteni. Többet és másképpen törődtek a rájuk bízott ifjúsággal, és nemcsak hogy nem veszítették el a kapcsolatot a diákjaikkal, hanem ez sokszor bensőségesebbé is vált.

A szülők számára az új helyzet olykor megoldhatatlannak tűnő feladat volt, de egy olyan össztársadalmi társasjáték alakult ki, ami új szolidaritási hálókat rajzolt a családok körül. A kormány figyelme mindvégig segítette ezeket a folyamatokat. Együtt tudtuk megnyerni a koronavírus-járvány elleni küzdelmet.

Őrzőnek bizonyult – megint csak Ady szavaival élve – a hármas kötés minden szereplője: a pedagógus–a gyermek/diák–a szülő egyaránt. A nyitás időszaka azonban veszélyeket is rejt magában, az átmenet nélküli kiszabadulás a nyárba – a fiatalság sajátja érthető módon ez a magatartás – a járvány valamilyen szintű visszatérését eredményezheti. A pedagógusok és a szülők fokozott felelőssége nem múlik el a nyárban, megint csak Ady szavaival élve: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar, / Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres és ostoba feneségek.”

Ezek a feneségek még itt vannak, a járvány nem múlt el teljesen, a vírustól még nem szabadultunk meg. A figyelem nem lankadhat, a védekezési szabályokat be kell tartani ahhoz, hogy szeptember, az új, a korábbinál szabadabb, a régihez visszatérő iskolakezdés még több reményt és újraindulást jelentsen.

Június van – ballagunk a nyárba. A járvány lecsengése utáni offline-világban a személyes, a face to face találkozások, a tágasabb közösségi alkalmak öröme elementárisabb lehet, mint a képernyőn keresztül megéltek. Ebben komoly feladata van még a pedagógusnak, szülőnek és gyermeknek/fiatalnak egyaránt – a hármas kötésnek nyáron is változatlanul élnie kell! Élvezzük ki ezeket az újra megnyíló lehetőségeket, de ésszel!

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)