Féltérden

Az Eb-láz növekedőben, futballválogatottunk utolsó előkészületi mérkőzése előtt pedig napvilágot látott a hivatalos állásfoglalás: a mindinkább elterjedt és terjedőben levő hisztériával szemben, annak ellenszegülve a mieink az Eb-meccsek egyike előtt sem fognak letérdelni, légyen az ellenfél bárki is, térdepel zsibbadásig bárki bármikor – magyar ember csak Isten előtt térdel le, olvasható mind több helyütt, és idézik egyre többen, egyre gyakrabban Jókait az Egy magyar nábobból, hogy „magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha megölik sem térdel. (Csak Isten előtt.)”

Írjuk le még egyszer: csak Isten előtt. Merthogy így van ez rendjén. Lásd nemzeti és emberi büszkeség, méltóság, önérzet, hit, erő, bölcsesség. Ilyesmik.

Közben pár napon belül megindul ide Budapestre Európa, jönnek a csoportmérkőzések – és jönnek a térdeplők. Akkor is jönnek, ha tudvalevően és tényleg a magyar nép sohasem térdel le, és ezen a Nyugat sem változtathat. Elnéztem a mérkőzés előtt szegény jó, derék íreket, akiket történelmük, egész, nagyszerűen szabadságharcos alkatuk okán – még ha nálunk kevesen is tudják – joggal lehet a Nyugat magyarjainak nevezni: hát… szomorú.

Ám mondhatom leendő ellenfeleink közül a világnak Villont, Rimbaud-t és Camus-t adó franciákat vagy a Goethével, Nietzschével és Heinrich Böll-lel előrukkoló németeket is – ők lesznek majd néhány nap múlva a Budapesten térdeplők, a kezdő sípszó előtt féltérdre ereszkedők. Hogy pontosan mi vagy kik előtt is térdepelnek, már szinte nem is lényeges. (Persze azért az. De sajnos, tudjuk, kik és mi előtt fejeznek ki hódolatot és tiszteletet ekképpen.

Egy kiváló mai francia, a néhány éve megjelent, Behódolás című kitűnő könyv szerzője, Michel Houllebecq Intervenciók 2020 című új kötetében egyebek között a következőket írja:

„Szörnyű, hogy mennyire nem lehet már semmit kimondani… Nietzsche, Schopenhauer és Spinoza ma már nem jutna át a szűrőn. A politikai korrektség, vagyis amivé vált, a nyugati filozófia majdnem teljes egészét elfogadhatatlanná teszi. Egyre több olyan dolog van, amit nem szabad gondolni. Ez nagyon ijesztő.” És ami talán még ennél is ijesztőbb: „Valahogy nem érzékeltem, hogy ennyire felerősödött az identitások tisztelete. Ez a tisztelet kötelezővé vált, még a legerkölcstelenebb és legostobább kultúrákat is tisztelni kell.”)

Persze elnézhetünk másfelé is. Még a két világháború előtt íródott és vált fogalommá egy másik nagy német, bizonyos Thomas Mann figyelmeztetése: „Európa, vigyázz!”

Esze ágában sincs vigyázni. Sőt. Már féltérden van. Egyfolytában. Még akkor is, ha mi csak a mérkőzések kezdete előtt látjuk a jobb sorsra érdemes ír vagy éppen francia, német és egyéb futball-legénységek példáján. Is.

A jelenség, úgy tűnik, gyorsabban terjed, mint bármilyen vírusmutáns. És úgy lehet, ez az igazi, ez a lebírhatatlannak tűnő járványveszély. Pedig… Pedig az identitások tiszteletének felerősödése akár még örömteli újdonság is lehetne. Mondjuk, a mi identitásunk tisztelete.

Az, hogy a magyarság, valóban a szabadság népe lévén, tényleg sohasem térdelt le, és sem valóságosan, sem jelképesen nem ereszkedett féltérdre soha senki emberfia előtt. Ilyenek vagyunk. Így hát, ha úgy vesszük, tulajdonképpen máris megnyertük az Európa-bajnokságot.

(A szerző író)