Az Istenek Sziszüphoszra kimért büntetése az volt, hogy egész életében egy sziklatömböt próbáljon meg fölgörgetni a pokolban lévő hegycsúcsra, de ez soha nem sikerül neki, mert a kő nehéz, mindig visszagurítja a súlya, Sziszüphosz pedig kezdheti elölről a küzdelmet a roppant kővel. Az agyafúrt mitológiai hős azért kapta ezt a büntetést, mert számos ármánya mellett Zeusz egyik szerelmi kalandját is kifecsegte.
Ám nemcsak az istenek titkát árulta el, hanem még a Halált megtestesítő Thanatoszt is foglyul ejtette egy csellel, és amíg ki nem szabadította őt a hadak ura, addig senki nem halt meg a földön. Az istenek joggal gondolták, hogy „nincs szörnyűbb büntetés, mint a fölösleges és reménytelen munka”.
Albert Camus 1941-ben született Sziszüphosz mítosza című esszéjének elején olvassuk a fönt kiemelt következtetést. Az abszurd hős életéről többet elárul a mítosz is, mint a pokolbéli büntetésről, viszont nem az élete, hanem a büntetése vált ikonikussá, sőt az emberi határokat meghaladó, ezért rendszerint kudarcra ítélt erőfeszítéseket is a „sziszifuszi munka” kifejezés jelöli.
Camus is azt a pillanatot ragadja meg, amikor Sziszüphosz visszaindul a hegyoldalról, hogy újra és újra megkísérelje a balsors bizonyosságával elé táruló lehetetlent. Tudatosan és elszántan lépked – „A kővel küszködő, kőnek feszülő arc maga is kő!” –, tisztában van vele, hogy nem fog sikerülni, öntudatával mégis az istenek fölé kerekedik. Abszurd, értelmetlennek tűnő cselekedete ezekben az öntudatos pillanatokban változik tragikussá.
A mítoszok, a mesék ősalakzatai arra szolgálnak, hogy megmozgassák a képzeletünket. Itt azonban nem Sziszüphosz kalandjai, hanem maga a büntetés kelti életre a fantáziát. Mert mit látunk, ha magunk elé rajzoljuk a jelenetet?
„…megfeszül a test, fölemeli a hatalmas követ, és görgeti, görgeti fölfelé százszor is ugyanarra a hegyre: látjuk az eltorzult vonásokat, a kőhöz nyomódó arcot, az agyagos sziklatömb alá feszülő vállat, a követ támasztó lábat, a pattanásig feszülő kart, a földet markoló kéz emberi bizonyosságát. A mennybolt nélküli térrel és a mélység nélküli idővel mérhető mérhetetlen erőfeszítés után ott a cél. Sziszüphosz nézi a követ, amint görög lefelé, amaz alantas világ felé, ahonnan majd vissza kell hoznia a csúcsra.”
Camus érzékletes, a képet elbeszélő leírása (ekphrasisként ismert retorikai és poétikai alakzata) mintha már előre vetítette volna a nyolcvanéves korában elhunyt Kossuth- és Balázs Béla-díjas képzőművész, animációs filmrendező, művelődéstörténész Jankovics Marcell 1974-ben készült, két évvel később Oscar-díjra is jelölt Sisyphus című kétperces animációs rövidfilmjének képi világát. Jankovics Marcell maga is beszámolt arról, hogy ez a film önéletrajzi vonatkozású, és arra a sziszifuszinak tűnő munkára utalt vele, amit a János vitéz, az első egész estés magyar rajzfilm megalkotása jelentett.
Nemkülönben a korszak politikai „isteneinek” büntetése lett volna, hogy félbetörik induló pályafutását, ám a hatalom számára inkább Jankovics bizonyult makacs sziklának, sőt az építészmérnöki pálya helyett így került a Pannónia Filmvállalathoz, és indulhatott el a Magyar népmeséken vagy a Fehérlófián keresztül Az ember tragédiájáig.
Utóbbi több mint két és fél órás, szintén sziszifuszinak tűnő alkotás majd’ negyed százon keresztül készült, végül 2011-ben mutatták be. Műveinek szervezőelve volt a magyar nép- és ősművészet szerves vizuális és eszmei szimbolikája, a jelképek világának nagy ívű tárgyalását pedig könyvei tették közzé (A fa mitológiája; A Nap könyve; a meséink és a csillagos égbolt kapcsolatát föltáró Ahol a madár se jár; és szintén a szimbolikus kultúra gondolatköre szervezte egybe a Mély a múltnak kútja című könyv tanulmányait).
„Mélységes mély a múltnak kútja.” – Így kezdődik Thomas Mann óriásregénye, a József és testvérei, egészen pontosan a Pokolraszállás című Előjáték első mondata ez. A kút nemcsak mély, hanem feneketlen, hiszen „minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberiségnek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak”. Abszurdnak tűnik ez a kutatás, mert amikor eljutunk egy megérteni vélt pontig, onnan „újabb múltszakaszok tárulnak föl” – mintha a múltban való bolyongásunk soha nem érne véget.
Hogy a történelmi vagy mitológiai emlékezet esetleges, arra még volna is magyarázat, számos forrás hiányzik, vagy sokáig rejtve marad. De arra az abszurdra nem nagyon van magyarázat, ha valaki a közelmúlt történelmét szeretné újraírni. Vajon az is sziszifuszi munka, hogy egy tizenöt évvel ezelőtti eseménysort beleégessünk azok tudatába, akik az életkoruknál fogva nem emlékezhetnek rá? Vagy sziszifuszi remény az emlékezet fölfrissítése azokban, akiknek mindig csak a jelen kicsinyes érdeke számít?
Újranézve most a Sisyphust, azt is jelképesnek tarthatjuk, hogy a „nemzet művésze” éppen abban az esztendőben született, mint Camus esszéje. S Jankovics Marcell „filmepigrammája”, mint amilyen az ugyancsak fekete-fehér grafikai megoldásokkal készült Küzdők vagy a Prométheusz, egzisztenciális tragédiát fest elénk. A Küzdők drámája ugyan megnemesít, hiszen a szobrász és műve kölcsönösen alakítja egymást, így lesz Dávid-szobor a márványt faragó Michelangelóból. Ám mire Prométheusz elhozná az embereknek a világosságot, a fényhozó maga is sötétben marad.
Sisyphus, akinek arca a kőhöz nyomódik, válla a tömb alá feszül, a lüktető tusvonalakkal láttatott gigászi izommunkájában a teste szinte elfogy, végül mégis sikerrel jár. A kőtömb a tetőn van. De mivel nem érzékeljük közben a mennyboltos teret és a mélységes időt, csak az önemésztő küzdelmet, a rövidfilm „csattanója” még inkább abszurd, mint a mitológia.
A záró kép egy hasonló sziklatömbökből magasra húzott gúlát mutat, csúcsán ezzel az utolsó kővel. S talán ebben összegződik Az ember tragédiájának végső üzenete is az emberi létezés céljáról. Nem tudjuk ugyan az értelmét, hiszen meghalunk. Viszont addig még élünk. És addig élünk, amíg képesek vagyunk küzdeni. A küzdés a cél, amely segít megőrizni a reményt.
(A szerző irodalomtörténész)
