Tétovázás nélkül

Tudom én, hogy a nemzetközi szerződések létrejöttében nem feltétlenül az aláírók a felelősek, sokkal inkább a tanácsadók, a szakemberek, a „hangulatkeltők” – sajtó, művészek, tudósok –, és persze a politikusok. Én most nem róluk akarok írni, hanem az aláírókról.

Nagyon érdekelne, hogy vajon elgondolkodott-e akár csak néhány pillanatra Hugh Cambell Wallace, a Missouriban született üzletember, takomai bankár, párizsi követ, aki az Amerikai Egyesült Államok nevében aláírta a Magyarországgal kötendő békeszerződést 1920. június 4-én? Vajon meghallotta-e a hatalmas termetű Apponyi Albert hangjában a remegést, amikor kijelentette, hogy ezek a békefeltételek elfogadhatatlanok? Vagy gondolatai inkább egy zsíros üzlet, esetleg egy lóverseny körül forogtak?

És Edward-George Villiers Stanley mire gondolhatott? Valamiért édesanyja családi nevét írta az okmányra (Villiers), holott Stanley néven Derby 17. lordja volt. Katonaként a második búr háborúban (is) szolgált, és hadügyminiszter is volt. A háború után nevezték ki párizsi követnek. Talán azon járt az esze, hogy visszatérhet-e még a minisztériumába.

Feltűnt-e neki Apponyi vészjósló kérdése, amit nemzete nevében tett fel, mérlegelve a feltételek visszautasításának következményeit: „Helyes-e öngyilkosnak lennie, hogy meg ne halljon?” A brit lord talán annyit tudott, hogy nálunk a búrok népszerűek voltak, többen búr kalapban jártak. Ő pedig gyűlölte a búrokat, nem hiába állították fel ott a britek az első koncentrációs tábort. Villiers (Stanley) kétszer is odatette kézjegyét: Nagy-Britannia és India nevében.

Ha már a búroknál tartunk, Magyarországnak a Dél-afrikai Unió­val is meg kellett kötnie a békeszerződést. Reginald Andrew Blankenberg írt alá, aki diplomata volt, de azért az aranybányászatban is érdekelt egy kissé, na nem mint bányász. Hogy mi lett a mi bá­nyáinkkal, nyilván a legkevésbé sem érdekelte. Itt nem voltak érdekeltségei. De Titulescu vagy Benes ígérhetett valamit.

George Halsey Perley üzletember és politikus, Kanada domínium főbiztosa Nagy Britanniában aligha mélyült el Apponyinak abban a tételében, hogy „Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételei megvonattak.” Perley az Egyesült Államokban született, s többek között a Kanadai Pacific Vasúttársaság alelnöke is volt. Ha csak ránéz a térképre, láthatta volna, mit eredményezett a vasúthálózat szétszabdalása, talán elgondolkodik. Persze olyan térképeket látott, amelyeken a vasútvonalak szinte kikényszerítették az új határokat. Masarykék profik voltak a „megfelelő” térképek gyártásában.

Andrew Fischer elgondolkodott-e a Kárpát-medence földrajzi, vízrajzi egységéről, amit összevissza szabdaltak? Ő Skóciából költözött Ausztráliába, bányász is volt, de főleg munkáspárti képviselő, és háromszor is miniszterelnök. Párizsba mint Ausztrália nagy-britanniai főbiztosa érkezett.

Skót volt Sir Thomas Mackenzie is, aki Új-Zélandra költözött, és felfedező is volt, üzletember és politikus, néhány hónapig miniszterelnök a távoli domíniumon. A békeszerződés aláírásakor Új-Zéland főbiztosa Londonban. Vajon belegondolt egy percre is azokba az aggodalmakba, amelyek Apponyit gyötörték, s amelyeknek hangot is adott? Például hogy Új-Zéland akkori összlakosságának háromszorosát, 3,3 millió magyar nemzetiségű embert kényszerítettek idegen államokba. Úgy, hogy nem vándoroltak ki: otthon maradtak, csak a talajt húzták ki a lábuk alól.

Alexandre Millerand francia miniszterelnök és a francia delegáció tisztában volt azzal, mi történik a Kárpát-medencében. A franciák öten írtak alá. (Millerand mellett Frédéric Francois-Marsal pénzügyér, Auguste Paul-Louis Isaac miniszter, Jules Combon nagykövet és Georges Maurice Paléologue, a francia külügyminisztérium főtitkára. Látható, hogy a franciák nem akartak lemaradni a britek mögött.

Millerand a békeszerződéshez kísérőlevelet biggyesztett. Ebben az Osztrák–Magyar Monarchiát vádolta „imperialista politikával”, és Magyarország felelősségét ecsetelte a háború kitörésében. Fölényeskedve kifejtette azt is, hogy nem adnak választ Apponyi érveire, de azt azért megjegyezte, hogy népszavazásra azért nem került sor, mert ugyanazok a határok születtek volna, mint amilyeneket ők megrajzoltak. Hm.

Millerand akaratán kívül ugyan, de leírta azt is, amiben még kilencszáz év múlva is bízhatunk: „A dolgok meglévő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott.” Olaszország nevében Lelio Bonin Longare gróf járt el. Ő sokat ügyködött a diplomácia területén az új állam, Olaszország egysége és felemelkedése érdekében, s közben szignálta az okmányt, amely egy ezeréves állam szétdarabolását és mélybe taszítását eredményezte.

Vicenzai palotája az egyik legszebb épület Itáliában, maga Palladio tervezte. Mario Grassi ellentengernagy is ellátta kézjegyével az okmányt, s talán egy kis elégtételt érzett, azt tudhatta, hogy ellenlábasa addigra Magyarország kormányzója lett.

Keishiró Matsui japán nagykövet felidézte-e a második világháború alatt Apponyi furcsa szavait, amelyeket Franciaországnak, Angliának és Olaszországnak címzett: „Ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, ezt az erkölcsi fölényt, amelyre önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával.” Aligha.

Vi Kyuin Wellington Koo kínai nagykövet harminckét éves volt az aláíráskor, s még előtte állt az élet. Szó szerint, ugyanis 97 évet élt, 1985-ben hunyt el – közben még Kína elnöke is volt –, igaz, az a Kína nem ez a Kína, de mindegy is. Utolsó felesége állítólag 111 évesen hunyt el. Sao-Ke Alfred Sze nem élt ilyen hosszú ideig, de ő is ismert volt diplomáciai körökben. Viszont kétlem, hogy egyikük is elolvasta volna a békeszerződést.

Jules Van den Heuvel belga államminiszter és Holin Jacquemyns, a belga bizottság főtitkára mielőbb túl akart lenni az egészen. Közeledett a nyár. Nem lehetett ezzel másként Rafael Martinez Ortiz sem, aki Kuba nevében írt alá. Romanos úr, a Görög Királyság és Carlos A. Villanueva, a Nikara­guai Köztársaság, valamint Raoul A. Amador, a Panamai Köztársaság ügyvivője is inkább már tehernek érezte az egész ceremóniát.

Talán sokakat meglep, hogy a szerződést aláírta Eustache Sapie­ha herceg is, a Lengyel Köztársaság londoni követe. Az egyik leg­ősibb lengyel nemzetség sarja, aki külügyminiszter is volt, részt vett a szovjet-oroszok elleni 1920-as háborúban, majd 1939-ben az újabb szovjet támadás után bebörtönözték. Az emigráns lengyel kormány és a Szovjetunió között megkötött egyezmény után szabadlábra került, és elutazhatott Kenyába. Végül ott is halt meg.

Mellette Erasme Piltz, Lengyelország prágai (!) követe is aláírta az okmányt. Épp így tett minden lelkiismeret-furdalás nélkül Alfonzo Augusto da Costa volt portugál miniszterelnök és Joao Chagas nagykövet. Az, hogy a trianoni békeszerződést Sziám Királysága nevében Charoon herceg is ellátta kézjegyével, már többek fantáziáját megmozgatta. Mindenesetre Sziám (Thaiföld) 1917. július 22-én üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchiának. És győzött. Díszegységei ott feszítettek a párizsi nemzetközi diadalmeneten, 1919. július 14-én.

A Románia nevében aláírók pontosan tudták, mi történik. Vittek egy világhírű tudóst, „az anti-vírus herceget”, aki a bizánci császárokig tudta visszavezetni családfáját, Jon Cantacuzino herceget. Ezzel nyilván Apponyi azon tételét cáfolták, hogy a románok a kultúra alacsonyabb fokán állnak, és nemzeti történelmük is rövidke. Ügyes.

A lényeg azonban azon volt, hogy Nicolae Titulescu is aláírta az okmányt. Mint ahogy a szerb Nicola Pasics a délszláv állam és Eduard Benes Cseh-Szlovákia nevében. Nem maradhatott ki a horvát Ante Trumbic és a szlovén Ivan Zolger sem. Hogy szlovák aláírás is ott díszelegjen, aláírt Stefan Osusky is. Fülig ért a szája, nem bírta leplezni féktelen boldogságát – jegyezték meg a párizsi újságok.

Benárd Ágost(on) és Drasche-Lázár Alfréd rögtön távozott. Le sem ültek a rettenetes irományhoz. Nekik meg kellett tenniük. Nem is hallották a kristálypoharak csengését, nem is látták, tétovázott-e valaki.

(A szerző történész)