Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Halk párbaj az idővel

A Horthy-korszak iránti nosztalgia felért egy B-listával, internálással, kitelepítéssel, emigrációval

Furcsa dolog a nosztalgia. A múlt értékeinek őrzése, restaurálása, újjáépítése nem nosztalgia. Csak természetes igénye a világmindenségbe szédült embernek. Azt vettem észre, hogy a múlt szépségei iránti természetes vágyakozás mellett mintha egyre többen egykor volt haszontalan közhelyekbe kapaszkodnának. Még rosszabb, ha a letűnt múlt iránt vágyakoznak. Minden értéktől, szépségtől – leginkább a valóságtól – függetlenül.

Nincs a múlt iránti sóvárgással semmi baj, legfeljebb akkor, ha odáig fajul a dolog – akár a néplélek szintjén is –, hogy a jelen sohasem jó, bezzeg régen minden jó volt. Sokan megrekedtek ebben az érzésben, s ennek sajnos valós alapjai is vannak. Túl sok még a belátható és a mai generációkat is legtöbbször hátrányosan érintő történelmi örökség, hogy felszabadulhassunk a múltba vágyás és a jelen megvetésének erőelszívó érzésétől.

Az alapélményünk is egy nosztalgia az 1918-ban elvesztett – mondjuk így kicsit pontatlanul – Szent István-i Magyarország iránt. Mert hát micsoda teljesítmény volt: elfoglalni, letelepedni, államot alapítani, megőrizni a legelképzelhetetlenebb nehézségek közepette. Újra és újra felépíteni romjaiból, újra és újra ellenállni nagyhatalmi szándéknak, belső bomlasztásnak. Minden igazságtalanság egyetlen szóba tömöríthető: Trianon. Még a sajátunk is. A saját hibáink is.

Amíg egyetlen magyar is él az elszakított területeken – s gyanítom azután is, ha az utolsó is sírba szállt – természetes vágyakozással gondolnak majd vissza arra az országra s azokra az atyánkfiaira, akiket egy meggondolatlan ceruzavonással elszakítottak mitőlünk. Nem tudunk belenyugodni, de a búsuló nosztalgiával nem sokra megyünk. Inkább itt, a mában kell élni a meglévő lehetőségekkel, s azok teszik helyesen, akik élnek is ezekkel. Iskolákat, óvodákat, templomokat, kastélyokat újítanak fel, ahol őrizheti kultúráját az elcsatolt területek magyarsága.

Gazdasági befektetésekkel, beiskolázási támogatással, ha kell segélyekkel szolgálják a nemzetet. Ahogy lehet. A múlt soha nem tér vissza, de ha megrekedünk az igazságtalanság feletti búslakodásnál, elveszítjük a javítás, a rossz döntések felülvizsgálatának lehetőségét is.

Ez a módja kilépni abból a csapdából, hogy „valamikor jó volt, de ma nem jó”. A két világháború között a Szent István-i Magyarország iránti nosztalgia politikai programmá vált, teljesen érthetően. „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország menny-ország!” Pedig a csonka Magyarország nagyon is ország volt – komoly fejlődésen ment keresztül szinte minden tekintetben –, az egész Magyarország pedig nyilvánvalóan nem volt mennyország.

De azért hatásos volt a jelszó, s sokan pusztán Trianonban látták az okát, hogy a helyzetük nem volt éppen rózsás. De akkor még a nosztalgia egyben a lehetséges jövővel volt azonosítható. Nagy különbség az öncélú múltba révedezéshez képest. Az a generáció még hitte, hogy helyreáll a Szent István-i állam, s így megoldódnak a gazdasági, társadalmi, politikai problémák. Voltak olyanok is, akik úgy érezték, ennek a vágynak az oltárán túl sok mindent áldoztunk fel. Egyet értettek ugyan a trianoni döntés revíziójával, de közben modernebb belpolitikát sürgettek, mondjuk a választójog vagy a földkérdés terén.

Végül részben sikerült revízió alá vonni a trianoni diktátumot. Mert fájt az a döntés. De túl nagy árat fizettünk érte. Meg kellett adni, mert ezt kívánta az igazságérzetünk. De az árat csak srófolták és srófolták. Végül már nem akartunk, nem tudtunk fizetni, de akkor már késő volt.

A háború utolsó évében megroppant a csonka ország jelleme, tartása s talán egy kicsit a reménysége is. A hite is. És aztán szinte büntetőjogilag szankcionálták a múlt becsülését, akár csak az utolsó békeévét is. A Horthy-korszak iránti nosztalgia fel-ért egy B-listával, internálással, kitelepítéssel, emigrációval, nyugdíjmegvonással, megbélyegzéssel, nem ritkán börtönnel és akasztással. Hosszú skizofrén korszak következett, amikor a nosztalgia be volt tiltva…

Nem a politikai nosztalgiáról beszélek, hiszen arról az adott helyzetben szó sem lehetett. Csak egyszerűen az élet apró dolgairól. Betiltott könyv a polcon, térkép és felirat az iskolában, egy régi kalap, a fohász: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában.” Szavalókórusok zengték teli torokból: nem hiszek Istenben, csak a Pártban, nem hiszek egy hazában, csak a proletár internacionalizmusban, nem hiszek az isteni örök igazságban, csak a marxista-leninista-sztálinista határozatokban, és legfőképpen nem hiszek semmiféle fel-támadásban!

A nosztalgia bűnné vált. De ettől nem lett jobb, sőt! Elviselhetetlen lett az élet. S a jelszó is változott: „Most azért nem jó, hogy valamikor majd jó legyen.” Nem ehetjük meg az aranytojást tojó tyúkot. Jegyezz békekölcsönt, tervkölcsönt. Aztán: elvtársak, vegyünk fel kölcsönt. Jól lehetett látni, hogy az a „valamikor”, soha nem jön el. De az emberi szellemet nem lehetett bezárni. Folyton ki akart törni.

Merre talált utat a tiltásokból kiszabadult gondolat? Mégse lehetett sóvárgással gondolni a megboldogult ötvenes évekre. A „boldog békeidők”, a két háború közti korszak ellentmondásai sokakat riasztottak. Szétesett, individualizálódott a múlt iránti vágyódás. És ekkor egy kicsit szétesett a nemzet is. Mindenki szaladt a maga múltjához, sérelmeihez, képzelt boldogságához, s a múlthoz való viszony nem állt össze egységes nemzeti érzéssé. A jövő meg olyan bizonytalannak tűnt, hogy a vasfüggöny lyukain legfeljebb átcsempészni lehetett a „Nyugat” már akkor is elfáradt, megunt jövőképét.

Aztán leomlott a vasfüggöny. Jött az újabb rendszerváltás, de most jött a szabadság is. A szabadsággal sokaknak megnyíltak a lehetőségek, mások nem tudtak mit kezdeni ebben a helyzetben. Szívesen beszélnek ma a Horthy-korszak vagy a kiegyezés korának korlátozott politikai szabadságáról, csökevényes társadalmi mobilitásáról, súlyos gazdasági anomáliáiról.

Tegyék a szívükre a kezüket az elemzők. Mi történt embermilliókkal 1989 után? És miért? Akárhogy is, jött a nosztalgia a rossz iránt. A nosztalgiának pártja volt a parlamentben. S ez 1994-ben nagy abszolút többséget szerzett, szabad választásokon. Soha még hamis nosztalgia ilyen közvetlenül nem befolyásolta a parlamenti választásokat.

  Azóta sok idő telt el. Ma legtöbben – életkorukból adódóan is – a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek iránt éreznek nosztalgiát. Ez az emberiség történetének egyik legjobb korszaka volt. Magyarországon is, holott tudom, hogy politikai értelemben egy végzetesen kártékony diktatúra járta erre akkoriban. Mégis valami szabadság is volt a levegőben. Valami derű, halk párbaj az idővel. Valami belülről táplálkozó remény és magabiztosság. Semmi kesergés. Sok volt a fiatal. Sok és szép. Kitárulkozó. Szellemileg és testileg is. Én is részese voltam e kor utolsó harmadának. Nagyon hálás vagyok érte.

Még sincs nosztalgiám a hetvenes évek iránt. Már nem értem a kitárulkozást. A szabadság még húz le a mélybe – kapálózom –, szívesen venném, ha el is merülnék, de a fulladástól nagyon félek. Félek a politikai nosztalgiáktól is. Mert ez ma nem más, mint a jelen irracionális megvetése s a rossz múltba bújás jövőnek hazudása. Hallom, olvasom, érzem az indulatokat. Amelyeken már annyiszor odavesztünk.

Miféle nosztalgia ez? Hiányzik egy kis terror? Dunába lövés, gajdeszbe küldés? Hiányzik egy kis zabrálás, magántulajdon-kisajátítás? Egy kis megbélyegzés? A törvényesség félredobása: akkor már akasztani is lehet! Sőt, talpat verni. Kínozni. Hamis vádat fogalmazni. Majd 99 százalékos győzelmet aratni.

Összeszorul a szívem azokra a gondolatokra, amelyeket ma néhányan megfogalmaznak. Félredobni alkotmányt, jogot, emberi méltóságot, népakaratot. Azám! Ez már nem ócska közhelyek iránti nosztalgia, ez valami más. S nagy baj lehet, ha a néplélekben még ma is túlteng a jelen irracionális megvetése és vágyódás akár valamilyen letűnt múlt, akár valamilyen rémisztő jövő iránt. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Siófoki mese

ĀFricska. Érdekes kis magyar valóság a Magyar Tenger partjáról. Még 2002-ben indította el az akkori jobboldali vezetésű önkormányzat, hogy strandfürdőt és szolgáltatóházat épít az egyre inkább épülő-szépülő „külvárosban”, Siófok-Szabadifürdőn

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Háttérben, krákogással

ĀOlvasom az egyik baloldali, tehát eleve elrendelés szerint független és létében nap nap után fenyegetett portálon, hogy a kormánypárti sajtó nagy elánnal vetette bele magát az őszödi beszéd évfordulójába