Földön kívül (belül)

A világ rövidesen megtudhatja, hogy miként is állunk ufóügyben, legalább is ezt ígérik az amerikai hatóságok, és hogy kellően látványos legyen a dráma, szinte mindennap kiszivárog valami arról, hogy milyen földönkívüliekre utaló jeleket észleltek már megint.

De ahogy az már lenni szokott, ez csak a lejátszástechnikai felszín, a látványosítás színpadvilága, megértenünk pedig azt kellene, hogy mi hozza mozgásba ezt a szcenikai gépezetet. Ehhez először magát az egész ufótematikát lenne érdemes szemügyre venni, ami nagyon kockázatos vállalkozás, hisz elszánt ufóhívők, és legalább ilyen elszánt és indulatos cáfolók által megosztott világban élünk, ezért sietek tisztázni, hogy egyik csoporthoz se tartozom.

Nem mintha ne tételeznék fel bármit (meg persze bárminek az ellenkezőjét is, hisz a megvalósult abszurditások világában élünk) hanem azért, mert jellegzetesen olyan kérdéskörről van szó, ahol a vita tárgya egy olyan jelenséghalmaz, ahol az elhangzó állításoknak sem megerősítése, sem cáfolata nem értelmezhető. Viszont van egy olyan mozzanat, ami miatt, mielőtt visszatérnénk az amerikai „birodalom" ufónarratívájához, érdemes kicsit elidőznünk itt, és ez az, hogy a földönkívüliség témaköréhez kapcsolódó elbeszélési módok lélektani mintázatokat rajzolnak ki az emberiség általános szellemi állapotáról.

Minden narratíva tudniillik a pri- mer felszínen ugyan valamilyen tárgykört ír le, de legalább annyit mesél el magáról a narratíva alanyáról is. Az globális média uralkodó narratívája a földönkívüliséget kizárólag, mint az emberi világot fenyegető, megsemmisítő csapást tudja értelmezi, a Hollywood gigantikus valósággyáraiban készülő alkotások szinte kivétel nélkül ezt sugallják.

Az elmúlt évtizedek során alig volt példa e filmekben arra, hogy a földönkívüli lényekkel való együttműködés lehetősége felmerült volna. Pedig az Enrico Fermi által feltett kérdés, hogy miért nincs semmi jele annak, hogy földönkívüli civilizációk létez­nének, miközben egyszerűen, a nagy számokból következően a világegyetemben „nyüzsögnie" kellene az intelligens civilizációknak, ma ugyanolyan aktuális, mint amikor hetven éve megfogalmazta.

Tény, hogy a tudományos igényű elbeszélési módok is meglehetősen borúlátóan ítélik meg e kérdést, többnyire úgy vélik, hogy minden intelligens civilizáció elkerülhetetlenül elpusztítja saját magát egy bizonyos technológiai fejlettségi szint elérése után. A technológiaépítés valójában patologikus jelenség a világegyetemben, illetve csak a patologikus irányba fejlődő, degeneratív civilizációk szimptómája.

Egy másik elmélet szerint, ha mégis túlélik ezt a kritikus szakaszt, akkor azok igen veszélyes, „terminátorcivilizációvá” válnak, és ez megmagyarázza, hogy miért nem találunk senkit sem a végtelen űrben. Egy újabb elmélet úgy véli, hogy az a civilizáció, amely a legelsőként érte el a szuperfejlettséget, az szigorú ellenőrzés alatt tarja az összes többi civilizációt, így minket is, vagyis valamiféle galaktikus szociáldarwinizmus mozgatja a vi­lágegyetem alapvető folyamatait.

A létért való kíméletlen küzdelem univerzális erő, egy olyan kozmikus mintázat, amely mindent meghatároz, és ez determinálja az emberiség sorsát is. A nyugatias modernitás szellemi univerzumának középpontjában álló önző én galaktikus megjelenésének lehetünk tehát tanúi ebben az elméletben is.

Végül az ufológia uralkodó elmélete szerint jönnek üzenetek más intelligens életformáktól, sőt az idegen lények jelen is vannak, de a globális hatalmi szuperstruktúra ezeket szándékosan elfedi a világ elől. Meglehetősen gyermeteg logika ez, hisz, ha a földön kívüli civilizációk képesek lennének üzene­teket eljuttatni az emberiséghez, akkor egészen bizonyosan arra is képesek lennének, hogy ezek az üzenetek valóban eljussanak a címzettekhez.

Ezek az elméletek a nyugatias modernitás által uralt mai emberi civilizációnk általános mentális, morális és spirituális állapotát adnak képet, így talán ennyi elég is ahhoz, hogy belássuk, az egész ufókérdéshez kapcsolódó valamennyi narratíva nem a földönkívüliségről szól, hanem sokkal inkább a földönbelüliségről. Ez az ufószínjáték feltehetőleg a globális véleményhatalom kísérlete arra, hogy a birodalmat a feltételezett földönkívüli közös ellenséggel szembeni egyetlen erőként tüntesse fel.

Hogy a hanyatló, széteső „impérium" saját történelmi kivételességét, ha már földi léptékkel mérve nem képes fenntartani, sőt egyre inkább nevetség tárgyává válik, akkor azzal vágjon vissza, hogy a planetáris térben bizonyítsa ezt a kivételességét. Aligha vehető komolyan az a feltételezés, hogy az ufók kizárólag az amerikai „birodalom" fegyveres erőit részesítik abban a különös kegyben, hogy megmutatják magukat.

Mint ahogy teljesen logikátlan egyáltalán az a feltételezés is, hogy egy ilyen intergalaktikus civilizáció fizikai valóságában tesz látogatást a Földön, hisz ilyen szintű technológia fejlettség esetén sem-mi szükség a fizikai jelenlétre, mert enélkül is bármitmegtehet az emberiséggel.

Az egész ufótematizáció újabb szenzációs felpörgetése a globális médiában kizárólag arra szolgál, hogy a „birodalom" egyrészt elterelje a figyelmet a földön belüli, nem csekély problémákról, másrészt, hogy világossá tegye, hogy ő, s csakis ő lenne képes arra, hogy az emberiséget megvédje bármilyen földönkívüli támadástól. Ám ez inkább már csak a hanyatlás újabb tünete. Egy kiöregedett celeb bágyadt kísérlete arra, hogy újra címlapsztori lehessen.

(A szerző közgazdász)