Kondor Katalin

Vélemény és vita

Felelünk-e őseink tetteiért?

Mert ahogy a bölcsek, meg a slágerszerzők mondják, örökké nem tart semmi, egyszer mindenért fizetni kell. Egyelőre úgy tűnik, nem mindenkinek

Jogi értelemben nem. Erkölcsi értelemben szerintem persze nagyon is. /Mi az hogy!/ Minimális felelősségvállalásnak azt nevezném, amikor elődeink erkölcsi, emberiességi szabályokat megszegő, sajnos nem túl ritkán mások életét szándékosan tönkre tévő, avagy kioltó ténykedéseit – félretéve a rokoni kapcsolatokkal járó szolidaritást – nem vállrándítással intézzük el, hanem megítéljük.

Méghozzá az örök érvényű krisztusi erkölcsi szabályok alapján. S kivált akkor, amikor már mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy ezekből a rokoni kapcsolatokból csak és csakis hasznot akart és tudott húzni az utód, aki – miképp ősei – az emlegetett emberiességi szabályok megszegése miatt reméljük, sosem kerülhet a történelem dicsőséglapjaira.

  Gondolom olvasóink többsége rájött, ez idő tájt kikkel kapcsolatban és miért is merülhet fel a címben feltett kérdés. Ugyanis naponta biztatgatja, avagy fenyegeti az úgynevezett baloldal a magyar lakosságot – élen a Dobrev, Gyurcsány házaspárral –, hogy győzelmük esetén akár törvénysértések sorozatával is!!! /Hol vagy, magyar igazságszolgáltatás?/, valamint kétharmados támogatottság hiányában is „újra tervezik” majd a jogállamot.

Hogy miképpen, arról persze konkrétumot még véletlenül sem árulnak el, pedig páran biztosan örülnénk annak, ha például a hazaárulás, az országkirablás, a börtönbizniszek, vagy akár kábítószeres kerületi politikusok ügyében kísérelnék meg stabilizálni a törvényhozás büntetési tételek című fejezetét. No meg azokban az esetekben is, amikor valaki törvénytelen módon szerez meg ingatlanokat, vagyonokat, s ezen törvényszegéseket kétséget kizáróan be is lehet bizonyítani.

Mint az Apró család esetében. Sietve megjegyzem, nem feltétlenül ők az egyedüli vétkesek. Ők csak erkölcsi értelemben azok. Jogi értelemben a törvényhozásé a felelősség, mert súlyos erkölcsi vétségeket nem büntet és nem büntetett igazságosan, pontosabban az élethez igazítva, s mondjuk arra kötelezve a birtokrablót, hogy hagyja el az igaztalanul bitorolt helyet, s önnön munkájával építsen magának saját erőből másikat. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez a lehetőség már régen elveszett.

Dobrev Klára, hiszen róla is szó van, már többször kijelentette, nem tud mit kezdeni elődei tetteivel, nem felelős nagyapja cselekedeteiért, s nem érdekli, hogy ő és családja, mint rokon, a létező kommunista-szocialista érában hatalmas anyagi előnyökkel rendelkezett – egyéni érdem nélkül – a kisemmizett, internált, börtönbe csukott és éhbérért tengődő emberekkel szemben.

Nyilván az sem érdekli, hogy a háború utáni kommunizmus magyar áldozatainak és kisemmizettjeinek sorsa azóta sem javult sokat, hatalmas veszteségeiket nem sokan tudták pótolni. Nos, az Apró nagypapa cselekedetei miatt nem is terheli anyagi felelősség őt. Ám erkölcsi nagyon is! Kivált, amikor férjurával együtt fenyegetőzik, elszámoltatást ígér, miközben őket sajnos senki nem kötelezte elszámolásra.

Íme a rendszerváltásnak nevezett átveréssorozat következménye! Akkoriban bizony nem „fordultunk rá” kellőképpen a jogállam megteremtésének útjára. A bennünket sorozatosan átverők győztek, ezt egyelőre nem lehet tagadni, s ők kapták meg a lehetőséget arra is, hogy sorozatos hazugságaikkal a külföld, a sokak által áhított nyugat jelentős részét is maguk mellé állíthassák, már csak azzal is, hogy kiárusították nekik hazánkat, valamint letagadták a múltat. Azóta is gőzerővel dolgoznak, trükkök és hazugságok százait bevetve.

Mindezek miatt mondom, mondjuk, de nem eleget és tán nem elég erővel, hogy minden velünk megtörtént igazságtalanságot számtalanszor el kell mondani, magyarázni a nyilvánosság előtt. Mert sokan nincsenek tisztában vele, nincs kellő ismeretük arról, mi történt velünk, s mit hazudnak mindmáig rólunk, miért nem lehet hitelt adni az örökös hazudóknak, mismásolóknak, és így tovább. Sajnos ezt is, mint oly sok mindent, elhanyagoltuk az utóbbi harminc esztendőben.

Pedig sokan állítják, s igazuk van, hogy a személyes történelem, az egyedi, és csak kevesek által megélt tragédiák, élettapasztalatok továbbadása elemi kötelesség – lenne. Mondd el fiaidnak! – ajánlja, illetve kéri az Úr Mózest az Egyiptomból való szabadulás után. Igen, a történeteinket el kell mondani fiainknak. Kötelesség ez. Kis történetet és nagyot egyaránt. Kivált, ha a gyerek kérdez. Meg ha nem kérdez, akkor is. Ám úgy érzékelem, nem mesélünk eleget fiaink­nak, azaz utódainknak. Meg az érdeklődőknek sem.

Akkor most jöjjön egy apróság /Apróság/ az örökös előnyszerzők életéből. Megírtam már sok évvel ezelőtt ezt a kis történetet, de nem árt újból elmesélni, milyen is egy-egy „előnyszerzés”. Nos olyan, hogy már időben megágyaznak neki jogilag. A hatvanas évek második felében, érettségi után a Marx Károlyról elnevezett Közgazdaságtudományi Egyetemre jelentkeztem. Debrecenből érkeztem a fővárosba a felvételire, naiv, vidéki lányként. Az első komolyabb élettapasztalatomat ezen a felvételin mindjárt módomban is volt megszerezni. Én a nemzetközi szakot jelöltem meg a választási lehetőségek közül.

Még mielőtt kiosztották volna a feladatokat, bejött egy tanár, és arra szólította fel a diákokat, hogy akinek a szülei Szocialista Hazáért Érdeméremmel, valamint egy másik – sajnos ennek az elnevezését elfelejtettem – kitüntetéssel rendelkeznek, legyenek szívesek a katedrához kifáradni a kitüntetések igazolásával, s akkor elmehetnek, mert ők felvételi nélkül kerülnek be az egyetemre. Meg is indultak a padsorokból a leendő hallgatók, ha jól emlékszem mintegy tizenkilencet számoltam össze. A mellettem ülő és ezek szerint jól értesült fiú odasúgta nekem, hogy az egyik lány nem más, mint Apró Antal gyermeke, Piroska.

Az út tehát előre kikövezett volt számára, meg a többi kádergyerek számára, az meg hamar kiderült, hogy az „előkelő” szakok, például a diplomataképző nem a magunkfajtáknak volt fenntartva. A szülők kitüntetését igazolók szinte mindegyike diplomáciai pályára volt szánva, a nemzetközi szakon folytatták tanulmányaikat.

Ők, meg utódaik amúgy máig sínen vannak, bár valójában idegen tollakkal ékeskedtek, a szüleikével. S egész életüket meghatározta a kötelező megmérettetés alóli kibúvás. Ami – cseppet sem mellesleg – akkor a törvényeknek megfelelő volt. Magyarán megágyaztak ezeknek az embereknek a törvények. Akár tehetségesek voltak, akár nem. Mi, örök kívülállók pedig megtanultuk, hogy lopni nem csak villát lehet, meg egyéb tárgyakat, hanem szellemi javakat is, méghozzá úgy, hogy kirekesztenek.

Olyan foglalkozásokból például, amelyek csak nekik járnak. S rájuk nem az ősök árnyai, hanem az ősök átörökített kiváltságai „vetültek”. S ehhez, akár a nyilvánosság előtt, akár a színfalak mögött máig ragaszkodnak. Mert nekik ez jár! S tényleg jár, mert az akkor szerzett előnyeiket – szinte kivétel nélkül valamennyien – máig megőrizhették.

Nem tudom, életükben akár valaha is eszükbe jutott-e, hogy a sors forgandó, s elveheti tőlük a bőség kosarát. Mert ahogy a bölcsek, meg a slágerszerzők mondják, örökké nem tart semmi, egyszer mindenért fizetni kell. Egyelőre úgy tűnik, nem mindenkinek. S ez bizony baj. Nem kicsit, nagyon! 

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Bogár László

Bogár László

Földön kívül (belül)

ĀAz egész ufókérdéshez kapcsolódó valamennyi narratíva nem a földönkívüliségről szól, hanem sokkal inkább a földönbelüliségről

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

A férfiak is tudnak szülni!

ĀAki azt állítja, hogy a férfiak nem tudnak szülni, az meglehetősen szűk látókörű, nem eléggé felvilágosult, azt is megérdemli, hogy letiltsák a közösségi oldalakról