Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Szűrt holdfény

A mostani napok nem az én idegrendszeremnek valók. S ezek a „mostani napok” túl régóta tartanak már, és úgy érzem, még sokáig fognak is

Nagyon szeretném, ha csak a magam érzéseiről szólnék, s csak én menekülnék. Futnék, szállnék, s ha a jövőbe nem vezet út, visszanéznék. Szerencsére ott a múlt, s a ma izgalmaira, hisztériáira ott a csillapító képzelet.

Puha estén a budai várban sétálunk, Bethlen István egyszer csak megáll, szúrós tekintettel a szemembe néz: „A forradalomnak vége van, érted?!” Nem dühösen mondja, arcának nem is áll jól a szigor, majdnem mosolyog, kezében ott füstölög a cigaretta a kis fekete szipkában. „De hát ki akar itt forradalmat?” – kérdem értetlenkedve, de a gróf már belépett a Sándor-palota ajtaján.

„Hát ez az!” – mondja a mellém szegődött Antall József, akivel már a meredek lépcsőkön lassan ereszkedünk le a Vízivárosba. „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Ő sem haragosan beszél, inkább tanárosan, oktatóan. „De hát épp az volt a lényeg, hogy megcsináltuk – válaszolom ingerülten –, a forradalomhoz nem feltétlenül kell a vér, az akasztás, a sortűz.” Csak legyint, mint akit a válaszok már nemigen érdekelnek, és eltűnik a gimnázium ajtajában.

„Már hogy a fenébe ne kellene vér? – kiált utánam ellenszenves, sipító hangján Szamuely Tibor. – A vértől nem kell félni. A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely megtisztít bennünket, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket!” Meggyorsítom a lépteimet, sikerül leráznom, de a vámpírarc még sokáig kísért. Mindig a mások vére kell nektek, hogy hatalmasok legyetek.

Menekülnék le a Duna-partra, de ott jön szembe Petőfi Sándor, franciás kendővel a nyakán, széles karimájú kalapban, ahogy ő Saint-Just öltözékét elképzelte, és már szavalja is: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell halni nem mer.” Összerázkódom. Érzem, hogy nem merek halni, elvégre most a haza sincs veszélyben, vagy mégis? Egyszer még el kell menni a csatatérre? A költő törékeny alakját már látom is ott a mocsárban, valahol Erdélyben. Remegek. Lehet, hogy már nekem is régen el kellett volna mennem ahhoz a mocsárhoz, de nem tettem. Csak vonszolom magam, menekülök.

Kétségbeesetten keresek valakit, egy barátot, egy lányt ebben a fecsegő űrben, aki azt mondaná, „de jó, hogy itt vagy”. Vagy csak hátba veregetne, kézen fogna. Petőfi behúzott kalappal felmutat az égen egy csillagra: „Az vezet, látod?” Sötétség kondul a térre, Ady Endre alakja imbolyog az alacsony házak között, de másvilági szeme lángokkal égeti belém: „Késik az álmom és a halálom.”

De nem jön oda hozzám, nem kérdi meg, hogy vagyok, fiákerbe kapaszkodik, s szomorú mosollyal még int: „Meghalni se tudunk nyugodtan. / Amikor már megjön a Halál, / Lelkünk vörösen lángra lobban.” Félek ettől nagyon, nem akarom tudni, mikor jön a halál, és nem akarok ellenállni már. Negyedszázada mást sem teszek, s most úgy tűnik, tényleg csak körbe-körbe járok. Meglehet, igaza volt a sápadt Senecának: „Sok ember van, akinek a betegsége késlelteti a halálát.”

A Dunán gőzhajó úszik lassan a Margit-sziget felé, kiköt a Bomba téren, hogy felvegyen. Ady fiákere már a Margit hídon jár, nem is tudom, hogy került ide ez a hatalmas csatahajó, oldalára festve: Viribus Unitis. Kapitánya, Horthy Miklós hitetlenkedő tekintetemet látva felém int a hídról: „Wait and see!” Nem tudok mit válaszolni.

A fedélzeten hullámzó fiatalok. A fiúknak hosszú a hajuk, sokan szakállasok, farmerben, foltozott dzsekikben, kifordítva viselt báránybőr mellényben. Egy srác cilinderben. A lányok légies, gyengécske teste mintha éppen vetkőzne. „Mit nézel?” – fordul hozzám egyikük, és én megint némán állok.

Nem jön ki hang a torkomon. Hátra vetem a fejem, majdnem átesek a korláton. A Margit hídról Krúdy Gyula felemel ujjal int: „Az élet elől ne menekülj könyvekhez!” Mire válaszolhatnék, a hajó már a híd alatt jár. Végül is igaza van, az élet elől is menekülök, a halál elől is menekülök. Beszorultam a kettő közé, és alig tudok mozdulni. „Mit nézel?” – ismétli meg a lány. Téged nézlek, mondanám, de ebben a pillanatban játszani kezd a zenekar. Ez a Taurus.

A bika jegyében született csapat, amely abban is az első lett, hogy mára minden tagja átköltözött az elíziumi mezőkre. Ez nem véletlen. Véletlenek nincsenek. A szabadságot és a szeretetet hirdették. Radics Béla szavait hallom.

Szemerkél az eső a Budai Ifjúsági Parkban, a hetvenes évek második felében. A Tűzkerék trió játszik. Alig százötvenen állunk a színpad előtt. „Kevesen vagyunk, de annál többet érünk!” De nem mindig voltunk kevesen. Nem ám. Remegett, rezgett a hajó, a ház, a park, a város, az ég, a föld, olyanok voltunk. Szeretettől, zenétől, verstől. Mosolytól. A Taurus még játszik, és a „Táncsics” mintha süllyedne egy meztelen jéghegy oldalában.

Alacsony ember lép hozzám, aki a „szervek” elképzelése szerinti „laza” öltözékbe bújt. Körülbelül a „fényes szelek” stílusában.

Felém hajolva fontoskodva súgja: „A hippie-problematika rendezése rendőri eszközökkel lehetetlen.” Nem nézek rá. Sorolja, hogy kiket kell bevonni a „munkába”. „Társadalmi kapcsolatokat”: önkéntes rendőrök, munkásőrök, ifjúgárdisták, szakszervezetek, KISZ-szervezetek. Hippie-hippiáó! Keresem a lányt.

A hajó kiköt a Római-parton. Nem mehetek tovább. A ködös reggelen, ahogy távolodik a Táncsics, nem süllyed, hanem inkább mintha felemelkedne, s a Szentendrei-sziget felett lebegne.

Vágyódva nézek a hajó után. Aztán látom, hogy jönnek más hajók is. „Petőfi”, „Dunaföldvár”, „Zebegény”, az „Óbuda”. Sok ezernyi fiatal integet. „A parton négerek, visszaintenek.” A Vörös Hadsereg útján fekete autó áll meg mellettem. A sofőr mellől kipattan egy tagbaszakadt egyenruhás, és kinyitja a hátsó ajtót. Furcsán, hátrafelé nyílik. Bent egy kopasz ember terpeszkedik.

Nehézkesen átcsúszik a másik oldalra. Be kell szállnom. Ez világos. Egy ideig némán ülünk. Ráfordulunk a Nánási útra. „Tudja - kezdi elmélázva Rákosi Mátyás – Amikor mondottam, hogy Kádárral nincs minden rendben, nem gondolt arra, hogy Rákosi elvtársnak mindig igaza szokott lenni.” Mire ezt kimondta, az autó hirtelen fékezett. A tagbaszakadt megint kiugrott, és kinyitotta az ajtót. Ki kell szállnom.

És sohasem lesz vége. „Kádárral nincs minden rendben.” Kádárral semmi sincs rendben, de magyaráz még ma is, magyaráz és magyaráz. Az arca változik, mint abban a híres Michael Jackson-klipben. Az arc változik, de a gondolatmenet soha. Az ő ellensége a nép, a köztársaság ellensége. Új köztársaságot! Negyediket! Népköztársaságot! Az elején vörösterrort. Aztán majd átöltöztök. Mégis más új egyenruhában verni a parasztokat. Új népet! Magyarázkodik, fenyeget, ígér. Ígér, magyarázkodik, fenyeget. Vitatkozom, érvelek. Az arc már Robes­pierre-é: „Nem így van, és bizonyságom, hogy te élsz.”

Élek. Erre nincs mentség. Amott a halott sirály. Örök veszély – ma is az –, hogy a súlyos fenyegetések következményeit csaknem elkerülhetetlennek érezzük. Elkényelmesedtünk. Nem teszünk ellene, amíg lehet. A bátorságunk, elszántságunk nagyszájú, üres bizonygatása most is károsabb, mint a kvalifikált, nyugodt, tudatos, elvekből nem engedő munka és élet. Főként mert az elszántság puszta bizonygatása újabb és újabb ötleteket sugallhat a fenyegetőknek.

Megviselten érek az utcánkba, az eső is eleredt, nem kellemetlen, a bádogtetőkön, ereszeken szinte zenét játszik. Tam-tam ti-tatam. Aztán mintha patak csörögne, a víz elfolyik az utca legmélyebb pontja felé. Ott majd néhány napig kis tavacskát alkot, a gyerekek boldogan tappancsolnak benne, a kerékpárok felverik a vizet a szemüveges biciklisták hátára. Légies alak szavalja félszegen: „Mint halk csapatban szürke nyest, / a hegyre kúszik már az est.”

A tetőn fürge lábdobogás. A nyest megint áttörte a cserepeket. Ez már nem képzelet. A lyukon át a kémény felett látom a holdat s egy csillagot is. A szelíd eső és a szűrt holdfény az arcomra hull.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Időutazás

ĀFricska. Minden rosszban van valami jó. Ebben a történetben például az, hogy végre végképp lehull az álarc, a vérgőzös gyűlölködők előmásznak a félhomályból, és ha kedvük szottyan, a „független” HVG-n világgá is kiálthatják lelkük setét titkait

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Nesze neked, konferenciasorozat

ĀKonferenciasorozat kezdődik Európa jövőjéről. Az erről szóló közös nyilatkozatot március 10-én írta alá az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság elnöke