Szerencsés Károly

Vélemény és vita

A vélemények teljes egysége

Bécsben minden az osztrákok saját rendkívüliségükbe vetett általános meggyőződését hirdette

Bécs vonattal alig háromórányira van Budapesttől. Nagyon hosszú ideig ez a három óra úgy megnyúlt, mintha a „császárváros” egy másik kontinensre költözött volna. Amikor még delizsánsszal vagy gőzhajóval utaztunk Bécsbe, akkor sem tudtuk „királyvárosnak” nevezni, királyi székhelynek. Mert a magyar királynak Magyarországon illett, hogy legyen a székhelye, ehhez csak ragaszkodhattunk. De a császárok és királyok egyike sem érezte jól magát Pozsonyban, s főleg nem Budán.

A vasfüggöny leomlása előtt egyszer jártam Bécsben a feleségemmel, de csak azért, hogy átszálljunk Itáliába menet. Este érkeztünk, s másnap alig egy napunk volt körülnézni. Büdös, rémes tömegszálláson éjszakáztunk – egy „jóakarótól” kaptuk a címet a vonaton –, ahonnan hajnalban eljöttünk, s órákig utazgattunk a kihalt U-Bahnon jegy nélkül, mert fáradtak voltunk, és egy kicsit rémültek is. Ilyen lesz az annyiszor megálmodott, annyira várt első utunk a szabad világba?

Aztán láttuk a gazdagságot, de mivel igen kevés pénzünk volt, ez inkább ingerlő volt, mint vonzó. Szerettünk volna hamar tovább menni. Ma már sejtem, miért volt mindez olyan ellenszenves Bécsben, és miért nem zavart Rómában vagy Monte Carlóban. Éppen azért, mert Bécs háromórányira van Budapesttől, s nem is olyan régen ez egy régió két egyenrangú városa volt, egy államszövetség két fővárosa. Meglehet, az egyik gazdagabb, de a másik szebb, s a magyar középosztály, értelmiség, művészvilág – nem beszélve az arisztokráciáról – otthon volt Bécsben is.

Mi nem. Ettől lettünk olyan idegenek, mintha egy másik kontinensre kerültünk volna. Két végzős egyetemista, friss diplomával a zsebében meg a magyar állam által engedélyezett fejenként százötven dollárral. (És a feketén vett, elrejtett százassal.) Szó sem volt kávéházi reggeliről, kapucínerről, süteményről. Izgultam, hogy a Pesten váltott jegyünk érvényes legyen, s találjunk helyet a velencei „viszonylaton”.

Voltunk Bécsben ezután is, mert emlékszem a mú­zeumokra, de sajnos lépten-nyomon magyar relikviákba botlottunk, s ilyenkor felbuzgott bennem a kuruc vér. Schönbrunnra is emlékszem, de inkább a parkra, meg arra, hogy a századik szobában már nagyon untuk a csoszogást. A Városháza előtti térre. A gyerekeinkkel. És ez jó volt. Egy vurstli is volt ott. De nekem folyton eszembe jutott Adolf Hitler, s hogy mi most ott játszunk, ahol az ő idejében a megvadult tömeg őrjöngött az An­schluss nagyobb dicsőségére.

Abban a városban minden az osztrákok saját rendkívüliségükbe vetett általános meggyőződését hirdette. Elismerem én mindenkinek a jogát, hogy a saját nagyszerűségét hitté formálja, de azt nem, hogy ezt kioktatóan, lenézően, sőt kirekesztően próbálja érvényesíteni. Mintegy igényt tartva a vélemények teljes egységére. Azaz a saját véleményének kizárólagosságára. Ilyen szeleket érzek Bécs felől fújdogálni. Nyíltan vagy bújtatottan, történelmi időkbe mártva vagy a jövőért aggódva, politikusok vagy újságírók által gerjesztve, mindegy is.

Mindez arról jutott eszembe, hogy Ausztria egy évtizeddel a második világháború után megszabadulhatott az idegen megszállás alól, nem úgy, mint mi. Érvényesült a szövetségeseknek az a megállapodása, hogy ez az állam a Harmadik Birodalom áldozata, nem pedig része volt. És majdnem pontosan tíz évvel Németország kapitulációja után, 1955. május 15-én kiderült, hogy ezzel az állammal békeszerződést sem kell kötni.

Vagyis inkább győztes, mint vesztes! Nagy bűvészmutatvány, Houdini szabadulóművészete kismiska volt ehhez képest. Békeszerződés helyett tehát „államszerződést” kötöttek, amelynek értelmében a „szövetségesek” helyreállították Ausztria függetlenségét. Megtarthatta régi határait is, és megint megtiltották neki, hogy egyesüljön Németországgal. De volt még egy kitétel.

A kivonulás fejében Hruscsov Ausztria négy nagyhatalom által garantált, de egyben ellenőrzött semlegességét is követelte. Az osztrákoknak ezt nem esett nehezükre vállalni. Az amerikaiaknak pláne. A tárgyalások 1946 óta folytak, és a szovjet kivonulás akár el is maradhatott volna. A semlegességet – nagyon okosan – 1955 októberében alkotmányba iktatták.

Az 1955. május 15-én aláírt osztrák államszerződés Magyarország szempontjából nagyon megkésett és végzetes volt. A magyar demokratikus erők (félreértések elkerülése végett nem a Baloldali Blokk) a második világháború után abban reménykedtek, hogy a szövetségesek meg tudnak állapodni Ausztria kérdéséről. Legkésőbb 1947 elején megszületik a döntés, egy időben a Magyarországra kényszerített békeszerződéssel (1947. február. 10.).

Akkor még – egyre halványabban bár –, de élt az elképzelés, hogy Németország semlegességét is megteremtik. Így, és csak így volt értelme annak a szovjet igénynek, hogy határai mentén vele barátságos (nem ellenséges), politikailag és gazdaságilag együttműködő, (de nem feltétlenül szovjetizált) államok jöjjenek létre. Akár semlegesek is. Ez az elképzelés két állammal nem működött.

Az egyik Lengyelország volt, a másik Románia. Nem is a területi viták miatt, inkább a Németország és a Balkán felé vezető út biztosítása okán. Sztálin bízott benne, hogy a Balkán szovjetizálása mellett a semleges Németország közvetítésével Nyugat-Európában is áttörést érhetnek el a kommunista pártok, s így a parlamentáris demokrácia keretei között, az „antifasiszta” lendülettel elérhető lesz a „vélemények teljes egységének” biztosítása. Azaz a kommunista hegemónia, s végül a vele kollaborálók felszámolása révén a birodalomba illesztés.

Ebben az esetben Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Finnország majdhogynem érdektelen lett volna Sztálin számára. Megelégedett volna a semlegességgel. De nem ez történt, s így csak Ausztria és Finnország menekülhetett. Nem könnyen: kellett hozzá felkészült, kvalifikált polgári-keresztény politika és a parlamentarizmus mellett elkötelezett szociáldemokrácia.

Az, hogy Németországot végül kettéosztották, keleti felét szovjetizálták, nyugati részét bevonták a Nyugat gazdasági és politikai rendszerébe, s végül 1955-ben a NATO-ba, megpecsételte Magyarország sorsát is. Nyugat-Németország bevonása a NATO-ba számunkra az utolsó esély elvesztését jelentette. Paradox módon az, hogy a Szovjetunió 1955 januárjában megszüntette a hadiállapotot Németországgal, és Ausztriát kiengedte kezei közül, nekünk azt jelentette, hogy nem lesz menekvés.

Ennek tudatosítására egy nappal az osztrák államszerződés kihirdetése előtt létrehozták a Varsói Szerződést (1955. május. 14.). De ezt a magyar nemzet java nem akarta tudomásul venni. Hiszen a párizsi békeszerződés értelmében most már tényleg ki kellett volna vonni innen az összes szovjet katonát.

Az esélyt éreztük. Keményen torkon ragadtuk az óriást 1956 őszén, és szorítottuk, amíg lehetett. Szúrós szemmel a szemébe néztünk. Semlegességet hirdettünk. Csak menjenek már. De hisz 1947 márciusában Sulyok Dezső nemzetgyűlési képviselő már követelte Magyarország örökös semlegességének törvénybe iktatását. Kinyilvánítva, hogy az ország „idegen hatalmak bármely vitájával szemben eleve érdektelennek nyilvánítja magát”.

Disszonáns hang volt, meglehet. Nem tetszett Rákosinak. Sztálinnak. Truman sem lelkesedett. De nem megy ki a fejemből, hogy a magyar parlament polgári, paraszti, demokrata nagy többsége nem szavazta meg a javaslatot. Sok kiváló ember ült ott a parlamentben. Igaz, Kovács Bélát néhány napja hurcolták el az oroszok. Annál nagyobb bátorság volt ez Sulyoktól. Csak szavazni kellett volna. Felállni. Nem tették.

A „reálpolitika” oly sokszor tapasztalt meghunyászkodása nagyon sokba került. Pél­dául, hogy Bécs három óra helyett egy másik kontinensre távolodott. Végső soron mindig rajtunk múlik, mit merünk, s mit teszünk. Meglehet, elbuktunk volna 1947-ben is, ahogy 1956-ban. De e két esemény mégis egy misztikus összefüggésben egyesül, s a szabadságunk ma is csak a birodalmi mániák uszályában létrejövő „vélemények teljes egysége” ellenére élhető meg maradéktalanul.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Dú jú szpík?

ĀFricska. Saját hatáskörben ezennel lezárom a napok óta zajló sajtópolémiát a főpolgármester nyelvtudása körül

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Nyomás alatt

ĀA magyar médiarendszer nagy nyomás alatt áll – ezt Peter Kimbourg, a Deutsche Welle főigazgatója mondta annak kapcsán, hogy a német közszolgálati médium harmadszor is visszatér Magyarországra, ezúttal a YouTube-on