Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Májusi mákonyok

Tőlünk nyugatra már egyre gyilkosabb kényszer a hallgatás, és aki nem képes erre, azt elhallgattatják

A május közhelye a szerelem, vagy: „mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál” – írja Márai Sándor A négy évszak című prózai epigrammakötetének májusi fejezetét bevezetve. Dallamát nem igazán sikerült még lekottázni, mindig zenebona lett belőle, és nem hallatszik át rajta sem a méhek zsongása, sem a földrengés, amely nem törődik a virágokkal. Önkéntelenül folytatjuk így az írói rajzot, saját képzettársítá­sainkkal, az ellentétek egymás mellé sorolásával.

Az 1938-as gyűjtemény legtöbb jegyzetét Illyés Gyula a Nyugatban megjelent kritikájában tökéletes prózaversnek nevezte, amelynek szerzője képeinek merész kapcsolásaival nyilvánítja ki, hogy az „olvasóját intelligensnek tartja”, aki ezekből a tömörítésekből is össze tudja rakni a széttört tükör darab­jait. A hírek arról számolnak be, hogy valahol megint elpusztult valami, aztán arról, hogy az ember önként pusztítja el saját természetét, a nembeli lényegét, amitől ember, vagy éppen a nemét, és átalakul bábuvá.

Nem lepkebábbá, hanem marionettfigurává. A mértéktelenség az élettel és a halállal szembeni öntudatot altatja el, pedig az időnk – s jól tudta ezt Goethe és Horatius – mértékbe van szabva. Felelősséggel tartozunk az időnek is, hogy milyenné tesszük, s nemcsak az időt korholjuk, hogy milyenné tett minket.

Márai a fenti állítását a szerelem és halál közhelyszerűségéről egyébként arra alapozta, hogy képes a természet is megtéveszteni az embert, a kontármunka és a remekmű finoman szőtt elegyét adva, ahol „minden lármázik, mondani akar valamit”; a májusnak egyszerre van csábító és kegyetlen jelleme, aranytűjének végén méreg csillan, a gyöngyvirágot és a hamis gyöngyöket egyaránt kínálja. S a májusi szerelem azért megbízhatatlan, mert nem egy konkrét személy ébreszti föl az érzést, hanem az ember kötelességszerűen keresi, engedve a hirtelen kinyíló világ zsarnoki és bódító kényszerének, „mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába”. Ezt a hónapot a fiatalok éljenzik, s „okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle”.

Ebben a májusban is van valami kampányszerű. Oltás és nyitás, oldás és kötés (a bibliai értelemben, túllátva a földi érdekek kisszerűségén), az értékdeficit normává emelése, aztán előválasztási cirkusz, jogállamisági jelentés, egyenlőségjel a szabadságjog és a hazugságjog között – a földrengések készülődnek, a méhek pusztulnak. Már nem a vallás „a nép ópiuma”, ahogy Marx állította egykor, hanem Marx hű követőinek liberális ideológiája.

Hódítanak a májusi mákonyok. Zrínyi még „török áfiumról” beszélt 1661-es röpiratában, melynek fő­címe ez volt: Ne bántsd a magyart; de antidotum, azaz ellenszer gyanánt ő is a békességet jelölte meg. Itt olvasható, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”, de ez arra is kötelez, hogy folyamatosan „jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak”.

Szabályokat fogalmaz meg Márai is, és nemcsak azért, hogy a május legyen elviselhető, hanem azért, mert szeretne az utcára szégyenkezés nélkül kimenni. „Beletörődni, hogy két világ van, külön erkölccsel, szabállyal, aránnyal, külön vallással.” Ez még nem a migrációs jelenség vagy a liberális erőszak rajza, noha az is lehetne. Akik tudják, hogy nemcsak két, hanem sok külön világ van, a május igazi dallamát is jobban meghallanák, ha nem akarnának zenebonát alkotni belőle.

Majd így folytatja: „Úgy élni, hogy megtűrjenek a két világ között.” Jobban tetszene a tanács, ha így szólna: otthon lenni az általunk választott világban úgy, hogy a két vagy sok világ, mely a miénken kívül létezik, megtűrje és megértse egymást. Akkor nem a hallgatás volna a célszerű viselkedés.

Ezt a Szabályok című jegyzetét Márai egy verseskönyvből kölcsönzött sorral fejezi be: „Hallgatni, mint a bomba.” S ha körbetekintünk a világról szóló hírek között, megremeg bennünk is a május – nem a szerelemtől, hanem a félelemtől. Tőlünk nyugatra már egyre gyilkosabb kényszer a hallgatás, és aki nem képes erre, azt elhallgattatják. S ha feloszlik a szemekről a mákonyok köde, majd kiderül, hogy ez valóban a bomba hallgatása-e.

(A szerző irodalomtörténész)