Május: fordul a kerék

Szinte minden olyan jelenségnek, amelyről szépség és mélység, amiről tiszta, nemes és szívbéli dolgok juthatnak eszébe az embernek. Ilyenkor válik legszebbé a természet, lépten-nyomon szerelmet emlegetnek, és valami mámoros rejtély lebeg a levegőben, hasonlatos a tizenéves fiatal utcasarki boldogságához, miután rámosolygott az imádott leányzó az ablakból, két másodperccel a zordon anyai nyílásszáró-becsukás előtt.

Ilyenkor a képek is mások. Mást is üzennek. Előttem egy budapesti, még pontosabban budai fénykép: lejtős, esőtől fénylő macskaköves utca, esernyős férfiú siet az egyik földszintes, nem éppen vadonatújnak látszó ház előtt, nem sokkal mögötte merengve haladó hölgy az ereszek oltalmában lépdel. A háttérben templom sziluettje, még távolabb az Erzsébet hídé. Azé a réges-régié, igen. Hegy- vagy domboldalra épült, ódon negyed. Aztán váratlanul megszólal a májusban valaki.

„Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! És a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hívogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt. Minden második ház nagy hírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen (…) és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.

A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van, és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.”

Nagymesterünk, Szerb Antal mondatai után a mai májusra kell essen a pillantásunk: „nyitás”, azaz újra a régi, megszokott élet, több lépcsőben – no meg a régi jó károgás-rémisztgetés a megfelelő helyekről. Három és fél millió, négymillió, ötmillió – állunk és hallgatunk a tavaszban. Akkor is, akárhogyan is: fordul a kerék.

A váltás, a változás ideje jött el, méghozzá – próbáljuk már elhinni, tömegpesszimistává tenni akart, keserűsödésre terelni próbált magyar véreim! – a jó irányú, a pozitív, a reménykeltő, a tényleg lelkesítő változások ideje, kezdete. Nemcsak covid-, hanem sok más országos ügyben is. Valószínűleg mostanra jött el az ideje annak, hogy az elmúlt esztendő zavart keltő, torzító sokkjának annyi mindent jócskán összemaszatoló, sötét fellege végleg oszolni kezdjen. A napfényben ragyogó teraszok, a virágzó fák, a mind kellemesebb levegő, a régi Tabán pezsdítő emléke Szerb Antallal (vagy a nagy festő, Zórád Ernő képein) – egytől-egyig jelzések. Rendkívüli jelzések. Észre kell venni őket!

Azt mondják, sorsfordító, nagy változások, jelentékeny fordulatok mindig valamire következnek, mint aperitifre a leves, csípős étekre a hűs fröccs. A végtelennek tűnő évtizedek „itt van május elseje, énekszó és dal köszöntse”, luftballonos-vonulós csinálmány-eufóriája után újabban – idén először észrevehetően – például egy méltóságteljes új, eddig ismeretlen(ségben tartott) megemlékezés tört utat a verőfényben – ama bizonyos 1919-es komáromi május elseje, a sok-sok sorstársához hasonlóan aljasul feledtetni akart, elhallgatott magyarirtás eseménye.

Ami egyben az elrabolni akart országrészt felszabadító-védő mini szabadságharc iszonyatos leverése is volt. Hiszen amikor a Komárom déli részében élők május 1-jére virradóra tervet dolgoznak ki a csehek kiverésére, az elhatározást a legszebb – tett – követi: munkások és diákok, földművesek és katonák a közúti és a vasúti hídon, valamint a Dunán csónakokkal is rohamra indulnak, likvidálják a hídőrséget, és benyomulnak a megszállt északi városrészbe, ám a tűzharcban az ellenség néhány óra múlva erősítést kap a 30–40 kilométerre fekvő, ugyancsak megszállt Érsekújvárról.

A friss csehszlovák csapatok érkezése után a magyar harcolók hidakon és csónakokon menekülni kezdenek, de nagyon sokan nem érik el a túlpartot és az északhoz tartozó Erzsébet-szigeten rekednek. A cseh légionisták halomra gyilkolják őket. Az egyik visszaemlékező szerint – akinek a bokrok mögött hason csúszva sikerül kijutnia a mészárlás színhelyéről – a csehek az elkapott magyarokat egytől-egyig felkoncolták: vagy lövés nélkül agyonkínozták, vagy a Dunába lőtték őket.

A hajtóvadászat után hivatalos adatok szerint százhúsz halottat szedtek össze a szigeten. Az áldozatok száma azonban ennél jóval több, hiszen a források szerint a csehek sok tetemet a Dunába dobáltak. (A leszámolás brutalitására jellemző, hogy nagyon sok holttestet nem tudtak azonosítani – amikor másnap az áldozatokat kiterítették a temetőben, az agnoszkálás százkét esetben sikertelen: a holttestek olyan rettenetes állapotban voltak, hogy még a kirendelt két orvos közül is az egyik rosszul lett a látványtól.)

Higgyük el – még ez utóbbi horror is a májusi fordulathoz tartozik. A forduló kerék felismerésének eleme. Hiszen lám, úgy (is) fordul a kerék, hogy immáron, most már erre emlékezünk május elsején. A többi májusi napon meg, a kerék fordulván (igen, a költészet hatalma: „lészen csillagfordulás megint”), a régi Tabán bohém kísérteteinek cinkos kacsintásával, sokmilliónyi megmentett magyarral: kibomlik az élet. Csak azért is.

(A szerző író)