Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Hideg könnyek

Alig egy hete még mintha nem bírtak volna magukkal a nagyhatalmak

Erőt demonstráltak, flottafelvonulást produkáltak, hadgyakorlatokat tartottak. Nyomást gyakoroltak. Haderőt, fegyvereket telepítettek. Kiutasítottak. Szankciókat alkalmaztak. Átrepültek. Üzentek. Semleges területen (Szíria) bombáztak. Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország játszotta a prímet. Melyik intette be, nem is tudni. Nem kétséges, hogy mind a két hatalom igyekszik erősíteni pozícióit. Nem kizárt, sőt valószínűnek látszik, hogy visszatér a nemzedékem életének nagy részét meghatározó hidegháborús sápadtság.

És ennek súlyos következményei lesznek a jövő generációkra is. Számomra nyilvánvaló, hogy az egyetlen értelmes és becsületes magatartás megpróbálni kimaradni ebből a konfliktusból szellemi, gazdasági és legfőképpen katonai téren. Az Egyesült Államok ugyanis már rég elvesztette erkölcsi fölényét, Oroszország pedig nem szerezte meg. Bizonyos, hogy nem fognak egymásnak esni rakétáikkal, hajóikkal, tengeralattjáróikkal, repülőikkel. Majd megteszik más eszközökkel, amelyekről mi még nem is tudunk, vagy legfeljebb sejtéseink lehetnek.

A hidegháború bezár, fogságban tart, megbénít, kiszolgáltat. Ebben az állapotban éltünk 1947-től 1990-ig. Tánc volt ez, koreográfia, protokoll, egy ócska balett. Mi, magyarok megtapasztaltuk a hidegháború táncrendjének nagyon is merev szabályait. Akkor is fellázadtunk ellene, a szabadságot magunkhoz ragadva – harccal –, amikor a nagyhatalmak táncrendjében ilyen lépés nem szerepelt. Forradalom volt 1956-ban, hirtelen, váratlan mozdulat, ahogy kiszakítottuk magunkat a hatalmi szonáták partitúrájából, és végre azt mondtuk: menjen mindenki Isten hírével, mi, magyarok, függetlenek akarunk lenni,és semlegesek.

Aztán nekirugaszkodtunk még egyszer, szép, ihletett pillanatot éltünk át mi is, az emberiség is, amikor úgy tűnt, vége lesz a hidegháborúnak. Szabadok lettünk – amennyire lehetett, függetlenek is – amennyire lehetett, de semlegesek nem. Sokaknak úgy tűnt, akkor jött el az idő – másodszor a történelemben – a győztesekhez állni. Az államalapítás, a keresztény királyság megteremtése után vége a „kompországnak”, most véglegesen „csatlakozunk” Európához. Előbb a NATO-hoz, aztán az Európai Unióhoz.

Megtörtént, bár az előbbihez nyolcmillió választóból 3,3 millió adta szavazatát. Utóbbihoz még kevesebb, alig hárommillió. Egyik szavazásra sem ment el a választásra jogosultak fele sem. Így volt ez. Nagy idegesség nem kerekedett a dologból, mert akit ez a döntés sem érdekelt, az jobb is, hogy nem szavazott. A szavazók nagy többsége pedig akarta a dolgot, és abban bízott, hogy a hidegháború már nem tér vissza soha.

De most itt van megint, legalábbis nekem a mára hirtelen beállt csend a vihar előtti baljós csendet juttatja eszembe. A nagyhatalmak azért most is táncolnak a csendben, és oda tolakodnak mások is, akik nem akarnak kimaradni. Mintha társastánc lenne ez. Mikor e sorokat írom, éppen visszavonulót fújtak a szárazföldön, nyomulnak a tengeren. De leginkább a diplomáciában dívik a durcásság, kis riszálás is.

A csendes háború zajlik, és ennek egyik lényegi eleme, hogy a felek igyekeznek saját táborukba vonni minél több „szövetségesüket”. A lojalitás! Éppen most, amikor láthatóan megbicsaklik a nyugat értékrendje, és borzolt a „kelet” idegrendszere, érzi az ember, hogy jobb lenne ebből kimaradni. Semlegesnek maradni. Lehet-e? Minden eddigi történelmi tapasztalat azt mondja: nem. Mégis: senki degeneráltsága vagy mániája miatt ne menjünk még egyszer a vágóhídra. Semmilyen golyó elé: igazságaink majd győznek másként.

A nyomás hatalmas. Az volt 1914-ben, 1941-ben is. Az volt 1945-ben, 1957-ben is. Hullámok zúdultak ránk keletről és nyugatról is. Nagyon sokba került ez nekünk. Mi a hullámtörő gát – az egykori limes – mentén élünk. Végleges lerombolásában nagy szerepünk volt, de akkor úgy tudtuk, hogy meg tudjuk védeni magunkat.

Megvédenek a Kárpátok hegyei, a folyók, gyepük, és legfőképpen megvéd a kard a kezünkben és a kereszt a lelkünkben. Tatár, török, osztrák–német átjött a hegyeinken, folyóinkon, gyepűinken. Figyelmeztető volt ez, de nem volt már elég időnk és erőnk talpra állni. Végül is megromlottunk itt, belül. Egy nagy végső erőfeszítés után – rossz német szövetségben – összeomlottunk. Nem tartott sokáig, de kihasználták belső bérencek, kis külső rablók szép összejátszásban a nagyhatalmakkal.

Utána már csak kerestük önmagunkat. Kerestük, de jött a német–náci, orosz–szovjet tiprás. A felbátorodott kis rablók gyötörtek, ahogy csak bírtak. De el nem pusztultunk. És nem is akarunk. Most már nem. Amerika sem fog elpusztulni, Oroszország sem. Vagy ha mégis, nem marad itt semmi sem. Legyen hát béke, és ne romoljon egyetlen nemzet sem. Ne adja az Isten, hogy megint tengelyt akasszunk Oroszországgal. Vagy hadat üzenjünk Amerikának. Megtettük már mindkettőt, soha többet! Nem kell hogy Németország a barátunk legyen, de ellenségünk sem. Ebből is, abból is sok bajunk származott eddig, elég, ha partnerünk. Az se veszélytelen.

Kínával aztán meg végképp ne háborúzzunk, se hidegen, se felelőtlen szavakkal, se sehogyan sem. Tanulni tanulhatunk mindenkitől. Kína messze van, kultúrája sok ezer éves, és elvárni tőle, hogy befalazza a szent torony négy ablakát, roppant hiábavaló.

Varsó, Bukarest rakétákat fogad és telepít, Prága kiutasít. Látjuk Berlin szellemi tehetetlenségét, Párizs fuldoklását. A britek menekülését. A Budjonníj induló sokaknak még ott zeng a fülében: „S miként a szélvész, zúdulunk / A Krímbe, Varsó s Berlin felé.” Sándor cár meg Párizsig jutott egykoron. Túl sokszor jártak már nálunk a kozákok, jobb szeretném, ha békén hagynák őket, és ők is békében maradnának.

Voltak itt 1849-ben, aztán harcoltunk sokáig a Nagy Háborúban 1914-től, a másodikban 1941-től. Megszálltak 1945-ben, ránk telepedtek csaknem fél évszázadra. Közben vérbe fojtották szabadságharcunkat 1956-ban. Mégsem akarhatjuk ellenségeinknek őket. Senkit nem akarhatunk ellenségnek. Főleg olyan helyzetet nem akarhatunk, hogy a nagyhatalmak sajnálattal tárják szét a karjukat jelképes sírunk felett: nem tehettünk semmit értetek.

Nem bírnak magukkal a nagyhatalmak. Fegyvereket csoportosítanak. Flottákat vezényelnek. Ez csak a látszat. Arra elég, hogy a törékeny európai és főleg közép-európai álmot elvegyék tőlünk. Együtt, barátságban, talán még testvériségben is. Legalábbis békében. És szájalnak itt bent a megfizetett próféták mindig azok érdekében, akik erősebbnek érzik magukat, akik többet fizetnek. Nem szeretném, ha az orosz cár megint elindítaná a katonáit. Német vagy francia, török talán már sereggel nem jön. Kínai biztosan nem.

Más nagyhatalom meg még soha nem ért ide. Segíteni biztosan nem, legfeljebb bombázni. Az oroszok azt mondják, Amerika az emberek elméjéért vívott háborút folytat, az orosz gondolkozást akarja megváltoztatni. A háború valójában tehát az (dez)informá­ciós frontokon zajlik. Viszont ahogy az Egyesült Államok mentális állapota ma kinéz, alighanem az oroszoknak is meg vannak a megfelelő fegyverei.

A legnagyobb baj, hogy a történelem azt sugallja, hogy a birodalmak morális, gazdasági és katonai összeütközése hosszú távon még a győzteseknek sem csak haszonnal jár, de súlyos károkat is okoz. A brit és a francia birodalom összeomlása mára magát a francia és a brit nemzetet is fenyegeti, és ami ezzel jár, és megbocsáthatatlan: a francia és a brit szellemet. E két nemzetnek nincs joga a szellemi önpusztításra, mert ez Európa végzete lehet. A német és orosz szellemet már leírni sem merem, a végén még nácinak és komcsinak néznek egyszerre.

Mintha azt érezném, hogy vannak, akik már várják a háborút. Talán unatkoznak? Volt így 1914-ben és 1939-ban is. De mennyire! Talán túl régóta van béke. Észhez kellene térni. Nagyon nem szeretnék se hagyományos, se mentális, se hidegháborút, mert annak az lesz a következménye, „hogy a szegényt a fenevad pénz, / mint tigris a nyulat, eszi, / s a világ csak nézi a gyengét / és legfeljebb megkönnyezi.” Hideg könnyekkel.

(A szerző történész)