Boros Imre

Vélemény és vita

Az angolszász pénzbirodalom genezise és alkonya

Az emberiség története jórészt egymást váltogató birodalmi törekvések története

Birodalmak erős helyi közösségek bázisán szoktak létrejönni, ha a közösség vezetőinek törekvése egyre nagyobb terület és népesség feletti uralomra irányul, és ha ehhez sikerrel tudják felhasználni közösségük szélesebb értelemben vett anyagi és emberi erőforrásait. A tartós sikernek sokáig az volt a záloga, hogy az erőforrásokat rendelkezésre bocsátó tömeg részt kap a terjeszkedés hasznából is (szabadrablás engedélyezése).

A birodalmi terjeszkedés ritkán szokott békés úton megvalósulni, szinte mindig velejárója az erőszak és a háborúk. A hódítók ugyanis a meghódítottak erőforrásainak felhasználásával kívánnak továbbterjeszkedni, amivel szemben a hódoltatottak ellenállást tanúsítanak. Esetenként találkozhatunk dinasztikus úton, házasságok révén növekvő birodalmakkal is, mint például a Habsburgok rakétaszerű felívelése a középkori Európában. Mélyebb elemzés azonban kimutatja, hogy az ő viszonylag békés és robajszerű terjeszkedésük nem történhetett másként, mint jelentékeny külső erőforrás igénybevételével, nevezetesen európai pénznagyurak (Fuggerek, Rothschildok) kölcsönei révén.

Őket a pénzért viszonzásként bőségesen el kellett látni olyan engedményekkel (koncessziók), amelyek a kölcsöntőkének a bőséges megtérülést biztosították. A társadalmi hierarchikus berendezkedés ekkor már nem tette lehetővé, hogy az alattvalók társutasként szerepeljenek a hódításokban, mint történt ez korábban a pusztai nomád birodalmakban (hunok, mongolok). Ebben a kapcsolatrendszerben azonban még mindig a terjeszkedő hatalom „viselte a kalapot és a nadrágot”, noha a további expanzió mégis mindig csak a pénz segítségével volt lehetséges, de a közös érdek (hatalom és a pénz közös érdeke) volt kulcsa a sikereknek.

Olyan esetek is voltak, hogy a birodalmi törekvés ellenőrzése alá vette magát a pénzt is és időlegesen sikeres is volt a terjeszkedésben. Erre láttunk példát Bonaparte Napóleon, a császári Németország és a harmadik birodalom esetében, azonban mindkét kísérlet, bár időlegesen nagyon eredményes volt, de viszonylag rövid életű.

A történelmi újkornak nevezett korszakban egy máig világbirodalomként működő, merőben új birodalmi szerkezet jött létre, az angolszász birodalom. Alaposan megváltozott a pénz és a hatalom egymáshoz való viszonyulása a korábbi esetekhez képest. Mindenek előtt az angol úgynevezett polgári forradalomban az uralkodói hatalommal véresen leszámoltak, az uralkodót kivégezték, és kezdésként köztársaságot hoztak létre.

Mintegy fél évszázad azt a tapasztalatot szülte, hogy ez a működési forma nem ideális a pénztőke számára, nehéz ugyanis a több párt uralta politikát egyszerű eszközökkel rávenni arra, ami a tőkének éppen kedvére van, mindig van ellenző. Sokkal könnyebb megállapodni csak az uralkodóval, mint végeláthatatlan küzdelmet folytatni a parlamenti erőkkel, feltéve, ha az uralkodó csak uralkodik, de nem kormányoz.

Helyette megteszik ezt azok a tőkecsoportok, amelyek a parlamentben éppen többségben vannak (őfelsége kormánya) és máskor meg azok, akik most éppen őfelsége ellenzékét képezik, de esélyük van arra, hogy a következő választásokon ők legyenek őfelsége kormánya. Ez az államüzemeltetési mód híresült el, mint az idealizált parlamenti demokráciára épülő alkotmányos királyság, és vált „demokratikus” etalonná. Ez a modell nem más, mint egy igazi pénzbirodalom, ami napjainkig létezik.

Ez az államüzemeltetési mód szülte meg azt a sajátos intézményrendszert, amely miatt érdemes angolszász birodalmi modellről beszélni. Központi kulcsintézménye a magántulajdonban lévő központi bank (Bank of England, amit csak 1946-ban államosítottak). A szimbolikus monarchiarestauráció után, 1694-ben alapították, és mindjárt az első művelete az államnak történő kölcsönnyújtás volt. Az alapítók által letétbe helyezett mintegy 600 tonna ezüstöt az állam a hajóhada felújítására kívánta felhasználni.

A hajóhadra egyébként éppen az alapítóknak volt szüksége, hogy biztosítsák részükre a világtengeri kereskedelmi hajóutakat, amelyeket a franciák ugyancsak sakkban tartottak. A kölcsön fejében az uralkodó nem visszafizetést ígért, hanem különleges jogokat biztosított a banknak, amely kizárólagos jogot kapott az állam számlájának vezetésére és hiteleinek intézésére, valamint kizárólagossá vált joga a bankjegyek kibocsátására, azaz hozzájuk került a pénzkibocsátás joga, amely nagy és nagyon jövedelmező üzletág, ám nagyon nagy felelősséggel is jár, hiszen a bankjegyek akkor még a bankjegytulajdonos kérésére átválthatók voltak a pénzfémre (alapításkor ezüst).

A pénzkibocsátási jog nagyban szolgálta a birodalmi terjeszkedést, hiszen a bankjegyeket külföldön is széles körben elfogadták. 1871-ben az újraszülető német birodalom azonban a frissen kibocsátott pénzét, a birodalmi márkát aranyfedezettel bocsátotta útjára, és félő volt, hogy a német pénz leszorítja a brit fontot a pályáról. Gyorsan lépni kellett. Erről szólt a két búr–angol háború (1880-81 és 1889-1902). Dél-Afrika akkor már bizonyított nagyon gazdag aranylelőhelyeiért, és a lehetőségért, hogy a britek is belépjenek az aranyfedezetű nemzetközi pénzügyi rendszerbe (aranystandard).

Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a németek tengeri hatalmának növekedése is kellett ahhoz, hogy az angolszász birodalom szíve-lelke, a pénz 1913-ban áttegye székhelyét az Egyesült Államokba, és megalapítsa a ma is világpénzt kibocsátó Federal Reserve bankokat, természetesen ismét magánbankként, és máig ismeretlen tulajdonosi körrel. Közvetlen bizonyítékokat ugyan eddig nem sikerült feltárni, de alig függetleníthető a két világháború a pénzbirodalom érdekeitől. Annyi biztos, hogy érdekeik érvényesülését egyáltalán nem gátolta, viszont nagyban segítette.

Az Egyesült Államokban ugyanis biztos volt az angolszász fölény, annak ellenére, hogy a kérdésre, hogy egy átlag amerikai hova vezeti származását vissza, még ma is több mint kétszer annyi a német, mint az angol válasz. A közös hivatalos nyelv mégis angol lett. A dollár kapcsán megújult angolszász pénzbirodalom szárnyalni kezdett a két világháború következtében.

A múlt század húszas éveiben a korábbi európai hitelezőkből, a vesztesekből és a győztesekből is egyaránt hiteladósok lettek dollárban. Az igazán nagy lépés azonban a 2. világháború után következett be. A pénzbirodalmat fenyegető konkurens Németország végképpen lekerült a napirendről, a dollár nemzetközi méretekben is hivatalos világpénz lett. Ebbéli minőségét nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, hitelminősítők) erősítették meg, akik mindig alkalmasak voltak, hogy az esetleges konkurensekre fegyelmező hatást gyakoroljanak. 1945 után indult el a fizikai korlátjaitól (aranyfék) formálisan is végleg megszabadult fedezet nélküli (papír) pénzlavina, és tette magáévá a világ szinte minden valamire való gazdasági pozícióját.

Ráadásul a terjeszkedés ellenzőinek számolniuk kellett a brit birodalom legszebb idejéhez hasonlóan a pénzbirodalom érdekeit alátámasztó elrettentő katonai erőre is, amit a dollár gazdaállama polgárainak költségén üzemeltet. Mára világos, hogy az eredetileg konkurensnek szánt európai pénzt, az eurót már bevezetésének pillanatában sikerült pénzbirodalmi alárendeltségbe kényszeríteni. A 2008-2009-es válság ennek egyértelmű bizonyítékát adta.

A több mint négy évtizedes dinamikus terjeszkedés azonban beleütközött saját korlátaiba. Egyre több helyen fordul elő, hogy sikeresen védekeznek a pénzbirodalom permanens erőforrás-kiszívó gyakorlata ellen. Mára a sokáig egyeduralkodó globalista szemlélet mellett reneszánszát éli a patrióta szemlélet, aminek terjedését az sem csorbítja, hogy a patrióta kormányokra mindenfajta negatív jelzőket aggat a pénzbirodalom legszervezettebb véleményhatalma, a nemzetközi média.

A patrióta kormányokat populizmussal vádolják, mintha az probléma lenne, ha egy kormány a népszerűségének gyümölcseként élvezi a közbizalmat. Ennél is súlyosabb és igaztalanabb vád, ha ezeket a kormányokat letűnt diktatúrákhoz hasonlítják, miközben súlyos pénzek felhasználásával valóságos diverzánshálózatokat (általuk pénzelt civil szervezetek) építenek ki ezekben az országokban. A végelgyengülésnek azonban mára számtalan jele észlelhető. A gazdaállamok, maga az Egyesült Államok és az Európai Unió több tagországa is olyan súlyosan eladósodott, hogy finanszírozásuk a legendás piacról már eredményesen nem teljesíthető, mert ez a piaci kamatok (hozamok) olyan mértékű növekedésével járna, hogy az kilátástalanná tenné a kilábalásokat.

Kénytelen a pénzbirodalom a gazdaállamokat saját rezsiben saját kockázatra finanszírozni. (Az Egyesült Államokban és az unióban egyaránt több ezer milliárd dollár és euró a pénzbirodalmi bankokban, a Federal Reserve-­ben és az ECB-ben van. Több jelentékeny ország nagy ívben kerüli el a fegyelmező intézményeket (IMF, Világbank), és saját intézményeket is gründol (BRICS). Több, a dollárt kikerülő kereskedelmi megállapodás is születik (legutóbb az Irán–Kína hosszú távú megállapodás). Sikerrel léptek fel az unió igazi civil patriótái is az újabb bekerítési hadművelet, a TTIP ellen. A fekete pénzek feltalálták a virtuális pénzvilágot (bitcoin).

Az angolszász pénzbirodalom agóniája a 2008-2009-es válsággal látványossá vált. Ebből a kilábalás csak úgy lehetséges, ha a pénzbirodalom belátással lesz, és felfedezi a saját visszahúzódásához vezető szükséges feltételeket. Ez azonban nagy áldozatokkal jár, sok méretes pozíciót kellene átengedni a feltörekvőknek. Ma még nem ítélhető meg, hogy az agónia elmúlásba fordulása olyan békés lesz-e, mint volt a hajdani szovjet birodalomé, vagy súlyos, életveszélyes konfliktusokkal kísért. Szükség lesz a józanságra, a tárgyalókészség folyamatos fenntartására a közös siker érdekében.

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A hibrid

ĀFricska. Török Gábor a társadalmilag haszontalan politikamagyarázók alaptípusa

Bán Károly

Bán Károly

A Kígyó strómanja

ĀA politikába beleszerelmesedő Gyurcsány Ferenc bukása és az MSZP-ből történt távozása után mert nagyot álmodni: visszatérésről és bosszúról