Szabadság és rabság

Egy hónapja, az író halálának ötödik évfordulóján helyeztem párnám közelébe a kötetet s a napló Mentés másként című folytatását. Most van rá méltó időm, hogy a sorokat ne csak olvassam, hanem engedjem, hogy nyomot hagyjanak bennem. Rápillantok néha az új Kertész-portrészobor fotójára (eredetiben nem láttam), Juha Richárd Munkácsy-díjas debreceni szobrászművész mintázta, s Pilinszky, Petri, Sziveri és Koestler portréival együtt tavaly állítottak fel az akkor nyílt Kertész Imre Intézetben.

Ez a szobor egyszerre szemérmesség és öntudat. A félelmet legyőző bölcs nyugalom. A túlélés felelőssége és a megtisztított lelkiismeret. Egy olyan ember tekintete, aki vállalta, hogy félreértik, de azt is, hogy megértik (ezt ő írta egyik jegyzetében). Olvasok tovább. Az író épp Berlinben ül egy kávéházban, s „aláfestő zenéül a lélek szennycsatornájából bugyogó antiszemitizmus szolgál. Német antiszemitizmus”. – És elcsodálkozik föltámadó félelmén, miközben megpróbálná „összeszedni a szétesett és mégis tartalmas időt”.

Ebben a tartalmas időben Kertész Imre több szétesést látott. Ideo­lógiákét, birodalmakét, de látta nemzetek szétesését s az egyes emberi sorsokét is. Látta, hogyan esnek szét azok, akik nem sokkal előtte még zászlójukra tűzték – nem az írót, hanem a Nobel-díjat –, s azonnal „szenilis öreggé” és árulóvá lett szemükben, amikor megkapta a Magyar Szent István-rendet. Mintha visszakerült volna egy átnevezett Kádár-lágerbe.

Szóval Kertész Imre szerint a szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat átéltük. S rögtön utána ezt írja: „El kellene menni valahová, nagyon messzire. Nem fogom megtenni. Akkor hát magamnak kellene újjászületnem, átvedlenem – ugyan kivé, mivé? Időben meghalni – de a végsőkig élni: így hangzik a fohász. Légy méltó önmagadhoz.” A „légy hű magadhoz” ókori sztoikusokig visszavezethető, Polonius által megfogalmazott útravaló parancsát Shakespeare Hamletjéből ismerjük, Arany fordításában. Gyakran felejtjük ezt az óvást is.

S a látszólagos ellentmondásban rejlő megértés reményével: Kertész Imre sem ment el, csak visszajött, itt élt, a végsőkig. Nem vedlett át másvalakivé. Sőt az előbb a szocializmus miatt fölpróbált, aztán a liberalizmus által ráöltött szerepeket is sorra dobta le magáról. Egyvalamiről azonban megfeledkezett. A lehetőségek között nem vette számba, hogy nemcsak az elmenetel vagy az identitásváltás létezik (mely utóbbi szerintem nem is létezik, csak mítoszi esetekben), hanem meg lehet változtatni a helyet. A helyet, ahol a szabadság fölváltja a rabságot, de a rabság miatt a szabadság nem élhető újra igazán.

De nem is kell megváltoztatni a helyet, hanem meg kell találni inkább az eredeti szellemét. A „hely szelleme” ugyanis, a látszat ellenére, nem valamilyen megfoghatatlan maszlag, nem egy ezoterikus fogalom. Hamvas Béla Az öt gé­niusz című esszéjében arra figyelmeztet, hogy a helyet nem szabad összetéveszteni a térrel, amit érthetünk úgy is, hogy az életterünk mélyén az életet irányító erő rejtőzik. A helynek arca van, géniusza, szelleme, ami védelmet kínál a hely és a benne élők számára. Nemcsak fizikája van, hanem metafizikája is; nincs tudománya, de van költészete, művészete és mítosza.

Hamvas öt szellemi erőt sorolt föl: délen a derűs életeszményt, nyugaton a műveltséget, északon a természeti érzékenységet, keleten a szabadságvágyat, Erdélyben a „szövevényes gazdagságot” – s ennek az ötnek kell harmonikusan tudatossá válnia. „Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.” Szent István és az Árpádok óta ezt próbálgatjuk, de a feladat még nyitott. Hogy a szabadságot ugyanott élhessük meg, ahol a rabságunkat éltük.

(A szerző irodalomtörténész)