Kié a könyv?

Így gondolják ezt a hamarosan újranyitó közkönyvtárak is, amelyek – a könyvekre szintén kiterjesztve a karanténszabályokat, előre leadott listák alapján, a személyes átadást-átvételt is mellőzve – a járvány alatt sem fosztották meg olvasóikat attól az élménytől, melyet egy könyv kínálhat. Tulajdonképpen nem nagyon maradt más művelődési vagy szórakozási lehetőség a televízión és az interneten kívül (bár azt is látnunk kell, hogy az utóbbi években lassan többen jártak internetezni a könyvtárba, mint a polcok között böngészni és kölcsönözni).

Igaz ugyan, hogy az utóbbi magában foglalja az előző kettőt is: tévéműsorokat és filmeket lehet nézni, az eleve virtuális platformra készült tartalmak mellett digitalizált szövegeket lehet olvasni rajta, a világháló nem igazán képes arra, hogy könyvpótló szerepet töltsön be. Mert ha egy képernyőről olvasunk, végső soron csak távoli és személytelen információkat kapunk, legyenek bár azok szépirodalmi vagy tudományos jellegűek, és az információ nehezen képes átalakulni élménnyé.

A virtuális információnak nincs illata, nincs papírzörgése, nem lehet megtapintani, s mivel ezek az érzékelési tapasztalatok maguk is információk, az élmény jóval összetettebb, sokkal rétegzettebb és mélyebb lesz, ha valódi könyvvel találkozunk. Bizonyára egészen másként gondolják ezt a „digitális bennszülöttek”, akik számára a nyomtatott betűhordozók (könyvek, folyóiratok és újságok; enciklopédiák, kézikönyvek és szótárak) már csak afféle múzeumi tárgyak, ellenben vagyunk még néhányan, akik teljesebb és rétegzettebb örömmel veszünk a kezünkbe könyvet, mint laptopot. Fokozottabb lesz az öröm, ha egy régi könyvre bukkanunk.

Ez a „régiség” jelentheti a saját gyerekkorunkat, annak egy kedves olvasmányát, főleg ha még alá is húztunk benne bizonyos részeket, vagy ne adj’ Isten, rajzoltunk is a margóra – olyan, mintha naplót vezettünk volna; vagy jelenthet egy antikváriumi példányt, főleg ha az előző tulajdonosa nemcsak alá is húzott benne bizonyos részeket, hanem például lapszéli jegyzetekkel látta el.

Könyvtárból kölcsönzött szakirodalmi munkáknál a könyvnek ez a megszentségtelenítése korábban kifejezetten zavart, s nemcsak azért, mert rongálásnak minősül, hanem főként azért, mert az előző olvasó arra kényszerített, hogy az ő gondolkodásához alkalmazkodjak.

Nem biztos, hogy én ugyanazt tartottam volna fontosnak, mint amit ő aláhúzott, a „kiemeléseivel” viszont az én figyelmemet is oda irányította. (A kiemelések technikáját egyébként didaktikai vagy manipulatív céllal egyaránt lehet alkalmazni: az előbbire látunk példát a tankönyvekben, az utóbbira pedig a hírportálokon, beleértve a leadet, a cikk felvezetését vagy a valósággal köszönő viszonyban sem álló címet is.)

Mára azonban, rádöbbenve arra, hogy minél többet olvasok, annál kevesebbet tudok (vagy pontosabb a megfogalmazás így: mind jobban rájövök, hogy milyen keveset tudok), egyre inkább érdekelnek az antikvár könyvek, különösen azok, melyeknek egyes részeit aláhúzták vagy széljegyzeteket írtak bele. Már nemcsak a könyv tartalmi és érzéki élménye érdekel, hanem az a nyomozás tart izgalomban, amit ezek a „jelek” tesznek lehetővé.

Az olvasmánya, a kiemelései és a megjegyzései révén feltárul előttem egy másik ember élete, rekonstruálható a gondolkodása, benyomásainak építkezése. Az Olvasó élete, akit a „közös” könyvünk, így a közös élményünk által ismerek meg. Egyetértünk és vitatkozunk, bár a másik, aki feltehetőleg már nem is él, de a hozzám került könyvében számomra életben marad, nem is tud róla, hogy egyetértünk vagy vitatkozunk.

Már nemcsak az író világának leszek a részese, hanem az olvasóénak is, akié az a bizonyos könyv volt, mielőtt az enyém lett. Valódi alakban testesül meg a kérdés, hogy Kié (volt) a könyv. S innentől kezdve nem a könyv, hanem a „Ki” lesz nagybetűs. Ha a kezdeti követeztetéshez visszatérünk, fölmerülhet bennünk a kétség. Mert a könyv nem mindenkié. Az állítás csak akkor volna igaz, ha a két előfeltevés (a két premissza) is igaz. Még ha el is fogadjuk, hogy a könyv a kultúra része, újra kell értelmeznünk, hogy a kultúra mindenkié volna-e, és hogy milyen az a kultúra, amely valakié, így pedig az első állításunk is megkérdőjeleződik.

Mert „a” kultúráról (mint általánosan érvényes fogalmi keretről) nem beszélhetünk, csak annyit jelenthetünk ki biztosan, hogy mindenkinek van saját kultúrája. Még annak is, akit műveletlennek gondolunk, annak is, aki nem ismeri a Könyvek Könyvét, vagy ismeri, de nem fogadja el.

Akár tetszik, akár nem, be kell látnunk, hogy a szocializáló értékrendek, a normák eltérnek egymástól. Ha ezt mindenki belátná, és nem akarná a másikra a saját (alternatív, periferiális vagy nemzeti) kultúráját rákényszeríteni, békében és rendezetten élhetnénk egymás mellett.

Mint a könyvek a polcon. S előbb-utóbb még beszélgetni is tudnánk egymással.

(A szerző irodalomtörténész)