A tavasz szülöttje

Anglia védőszentjének ünnepén, Sárkányölő Szent György napjának előestéjén született (majd április 26-án keresztelték) – és milyen hihetetlen: április 23-án halt meg! Lehet-e csodálkozni azon, hogy a tavasz szülöttje rajongott a tavaszi virágokért? Darabjainak csaknem harminc jelenete (képe) kertben vagy gyümölcsösben játszódik. Idilli jelenetei, színes természetleírásai, mind-mind arra vallanak: életének része volt a kert Stratford-on-Avonban éppúgy, mint később, 23 éves korában, Londonban.

Virág- és növényismerete nem hasonlítható egy botanikus tájékozottságához, sokkal inkább a falusi ember látásmódjával mérhető, akinek kitűnő érzéke van a formák iránt; a színek kalauza, és felfedezője az illatoknak. Mi több: képes volt arra, hogy különböző tulajdonságokkal ruházza fel a virágokat, s a nyelv érrendszerébe emelje be őket – lelkiállapot-hordozóknak.

Ugyanakkor kedvelte a buja, lonc borította kertet. A virágágyasok pompáját, a rózsák, kerti szegfűk, körömvirágok színgazdagságát és illatát. Ismerte a növények gyógyító vagy mérgező hatását. Senki sem tudta a Tudor-korabeli kertek légkörét olyan költői érzékkel és biztonsággal bemutatni, mint Shakespeare. Egyetlen drámaíró sem hagyott olyan gazdag virágköltészetet örökül, mint ő. Tisztában volt például azzal, hogy a sisakvirág gyökere és levelei méreggel vannak teli.

A haranglábbal vagy a galambvirággal – az ánizskaporhoz hasonlóan – az értéktelenséget és a hálátlanságot fejezi ki, s a Hamletben a rutával köti össze, amely a bánatot jelképezi. „Nesze neked ánis meg galambvirág; neked ihol a ruta” (IV. felv. 5. szín). Ezzel szemben a tavaszi kankalint tündéri bájjal ruházza fel, segítségével mutatva be tündéreinek méretét. „Testőre a sok kankalin, / Aranyköntöst reájok ád, / A pettyek rajta: mind rubin, / Azokba rejti illatát” (Szentivánéji álom, II., 1.).

A réti kakukkszegfű szabadon nő a mocsaras földeken: májustól júliusig virágzik. Fényes, rózsaszínű virágai vannak, osztott szirmokkal. Shakespeare korában füzért készítettek belőle, s így nem meglepő, hogy megtaláljuk Ophelia füzérén. A füzér része a tavaszi virágok közül a százszorszép is, amely jellegzetes virága az angol vidéknek. A költő ezzel idézi a szomorúságot és a fájdalmat.

Kedvenc virágjaként tartják számon a liliomot. „…Liliomként, / Mely rég a rét úrnője volt és virult, / lecsüggesztem fejem s elpusztulok” (VIII. Henrik, III., 1.). Ne feledkezzünk meg a sárga nárciszról sem, amellyel a tavasz szépségét, az élet és a fiatalság örömét érzékelteti. „Hogyha a nárcisz, a sárga virág kél, / Áj, a leányka a völgyre kijő…” (Téli rege, IV., 3.). Nem kevesebb, mint tizennyolc alkalommal említi Shakespeare az ibolyát, lefestve ezzel a szerény kis virágnak minden árnyalatát. „…sötétes ibolya, / Puhább, akár Junó szemhéja s Vénusz / Sohajtozása…” (Téli rege, IV. 4.).

Kétségtelen, hogy szonettjeiben és darabjaiban egyetlen virágról sem ír annyit, mint a rózsáról, amelyet szépsége és illata uralkodásra készteti. „Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos” (Rómeó és Júlia, II., 2.).

Németh László mondta egyszer Móricz Zsigmondnak: „Shakespeare az igazi népi író.” Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a virágok is ott vannak a szótárában. Erre is figyeljünk, ha olvassuk! Egyáltalán, olvassuk?

(A szerző újságíró)