A közszellemről

Ha egy nemzet értelmetlen tömegekkel áll ki a gazdasági versenybe, ebben reménytelenül el fog bukni – állította Klebelsberg Kuno magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter, s nagyon igaza volt. A gondolat nem volt új, de hogy érvényt is szerezzenek a szándéknak, akkor bontakozott ki, amikor Klebelsberg testhez álló tárcát kapott a Bethlen István vezette kormányban.

A gondolat igazságát hirdette már Széchenyi István, Trefort Ágoston, Eötvös József is, de érvényt szerezni az ideának átkozottul nehezen ment. És megy ma is, minek tagadnánk. Mert nemcsak arról van szó, hogy hányan tanulnak, de arról is, hogy mit, s milyen tudást kapnak? Bethlen és Klebelsberg idejében a magyar iskola és egyetem felvette a versenyt a világszínvonal felső régióival.

Ezt nemcsak a magyar iskolarendszerben képzett nagy számú Nobel-díjas bizonyítja, de a „második vonalban” tevékenykedő mérnökök, orvosok, tervezők, különböző szakmunkások, növénynemesítők, gazdálkodók is. Ez annak volt köszönhető, hogy az oktatás, az állam, a sajtó igyekezett a nemzet javára váló közszellem kohézióját megteremteni.

Szándékosan nem szólok most a művészekről, költőinkről, íróink­ról, festőinkről, zenészeinkről: amit ezen a területen fel tudunk mutatni, az felfoghatatlanul felül áll minden egyéb teljesítményünkön. Mondhatnám, hogy poétikus nemzet vagyunk, szemben a „kalmár nemzetekkel”, de ez túlzott leegyszerűsítése lenne a dolgoknak. Ráadásul nehéz is ezt „mérni”, s éppen ott a legnehezebb, ahol a legerősebbek vagyunk.

Jókai Mórt még írófejedelemként ünnepelték Párizsban a világkiállításon, Munkácsy Mihály is megkapta az elismerést, Liszt, Bartók is. De Vörösmarty Mihály? Aligha. Lehet, hogy nem a kard, hanem a poétikus lényünk tartott meg minket itt a Kárpát-medencében? Lehet, de ehhez az kellett, hogy a vers, a zene, a dal ott legyen minden ősünk szívében.

A verseny örök, ha tetszik nekünk, ha nem. S a poétikus világlátásnak ma már kisebb a szerepe. A gyenge elvész, s ma olyan arcpirítóan anyagias világot élünk, hogy egykori nagy erőnk, boldogulásunk, sőt nagyságunk záloga – a nyitottság, az intellektuális sereglés – már nem elegendő. Nem volt már elegendő a tizenkilencedik század utolsó harmadában sem, nem volt elegendő a huszadik században sem.

Ezért és nem másért akkori mulasztásaink és vereségeink. Minden azon múlik, hogy ebben az új században képesek leszünk-e erőnket jobban elosztani, megtartani a poétikus lelkünket is, de felkötve a szimbolikus bőrkötényt, tiszteletet, megbecsülést adni a hagyományos feladatokat ellátó szakembereknek és az új kihívásoknak megfelelő szakmák úttörőinek.

Mindig lesznek, akik felül állnak, akár képességeik, akár szerencséjük, akár más, kevésbé átlátható okoknál fogva. Lesznek, akik alul maradnak. Ennek is sokféle oka van. A hiba lehet a társadalomban, lehet önmagunkban is. De a lényeg az, hogy a „középrend” erős és megingathatatlan legyen. Értékrendjében, s ha többféle van – legyen is – értékrendszerében.

Az értéken van a hangsúly, de a rend legalább ilyen fontos. Ezeket tölti meg tartalommal az erkölcs, a szokás, az ízlés, a kulturáltság, a nemzettudat, a hazafiság, a tudás, a munka, még a higiénia is. Minél erősebb, számosabb ez a középrend, és minél szűkebb az értelmetlen (vagy manipulálható) tömeg, annál nagyobb az esély a sikerre. Ehhez kell egy nemzeti, társadalmi kohéziót elősegítő közszellem. Ennek megakadályozásáért, a közszellem kizárólagos bitorlá­sáért – szívesen nevezik ezt „politikailag korrekt álláspontnak” –, folyik a harc ma, és mi tagadás, van, ahol nagy sikerrel.

Nem kultúrharc folyik tehát, hanem harc a kulturált közszellem ellen, s csak szánni lehet azokat az alkotókat, akiket ebben a nemtelen küzdelemben felhasználnak. Meglesz a haszna – gondolhatják, de a böjtje is, bizonyosan.

A művészi túlzásokat elnyomni hiú vállalkozás. De ma már világos, hogy a művészi túlzások szoros összefüggésben vannak a politikai szélsőségességgel. Céljuk az értékrendek, az értékrendszerek szétzúzása, a közszellem megrontása. Úgy látom, a 21. századból eltelt két évtizednek éppen ez a legfontosabb tanulsága. Előzményei a múlt századból jól körülírhatók. Igaz, akkor a rombolást valami új ideológia nevében végezték. Nevezték ezt fasizmusnak, kommunizmusnak, nemzetiszocializmusnak, fogyasztói társadalomnak. Mindegyik hivatkozott valami értékre, de végül mindegyik megcsúfolta saját értékrendjét is. Igaz, lehet, hogy most éppen egy új közszellem kialakulása zajlik. Ez a mostani trend is agresszív, romboló, kizárólagosságra törekvő.

Megeleveníteni az embert, a nem-zetet a lélek dolga, művészeté, kultúráé, de ki hitette el velünk, hogy a lélekkel végzett (szak)munkák nem ugyanilyen hasznosak a társadalomra nézve? Minden értelmes alkotás becsület dolga. Egy ház felépítése, ajtó beillesztése, szonáta megírása, szimfónia előadása. A föld megművelése, állatok tartása, hiba elhárítása, gyümölcs leszedése, étel megfőzése. Vers elszavalása, egy ügyes banki manőver. A közösség szolgálatában állhat mindegyik.

Az egészséges közszellem pedig kohéziót hoz létre a társadalmi munkamegosztásban. Ki hitette el velünk, hogy a lélekkel végzett munkák között hierarchia áll fenn? Az zavar össze minket, hogy nagy ritkán az ártó szándékhoz zsenialitás párosul, a becsületes munkához meg kontárság. A „dolgozgatunk és fizetgetnek” korszakát sokan úgy változtatták át, hogy „dolgozgatunk és fizessenek!” És bizony gyakori az is, hogy „dolgozunk és fizetgetnek”. A szocializmus építésének zsákutcája rombolta le tudatosan a magyar középrendet, mert a kommunisták ebben látták hatalmuk legfőbb akadályát.

Komoly sikereket értek el, nem vitás, de nem számoltak azzal, hogy az évezredes magyar múlt – a felső zsákutcák ellenére – a lent lévő népbe olyan értelmet, kultúrát préselt, amelyen megbukott a sarló-kalapácsos kísérlet. De itt toporognak már a kapuk előtt az ifjú vének, fenyegetnek, hogy földönfutóvá teszik az embereket, felfüggesztik az alkotmányt, meghaladnak minden értékrendet és rendszert. Szétzilálják az éppen csak az értékek felé gravitáló nemzeti közszellemet.

A verseny egyre élesebb lesz. Egyszerűen azért, mert túl sok lesz az eszkimó, és kevés a fóka. Már a határon vagyunk, ráadásul az eszkimókat hergelik is: ehetnétek hamburgert, az sokkal jobb, mint a nyers fókahús. Persze a hamburgert fizessék meg, s ha nincs pénzük, majd adnak. Még rakosgatják egy kicsit az embermilliókat (kvóta!), dollármilliókat (hitel!), aztán utánuk a vízözön.

De megfulladni mi fogunk. Ha el akarjuk ezt kerülni, nem engedhetjük meg magunknak a rosszul képzett tömegeket, de nem engedhetjük meg magunknak a fajankó felső gazdasági és politikai rétegeket sem. Ez állandó politikai instabilitás veszélyével fenyeget. És pontosan ez teszi nehézzé, hogy a versenyben sikeresek legyünk. Nehézzé teszi, de nem lehetetlenné.

Az értelmes közszellem feladata, hogy minden fiatalt a tehetségének megfelelő hivatás irányba tereljen. Ha nem sikerül, abból zűrzavar és frusztráltság következik. Elégedetlenség, agresszivitás, meghunyászkodás. A közszellem akkor üdvös, ha azt sugallja az államnak, sajtónak, kulturális életnek, hogy minden értelmes munkát meg kell becsülni. Anyagilag és erkölcsileg is. A közszellem megrontásának legjobb táptalaja, ha szerte a világban százmilliók érzik úgy, hogy nincsenek a helyükön.

Nem becsülik meg őket. Vagy nem tudnak megfelelni az elvárásoknak. Vagy a képzettségüknek megfelelő munkahelyük nincs. Vagy éppen van állásuk, „pozíciójuk”, de képességük nincs hozzá. Sorolhatnánk. Ezen változtatni – értékrendek kohéziója felé terelni a közszellemet – égetően sürgős feladat. Nem pártpolitikai kérdés ez, nem is a sokszínűség ellen hat, éppen fordítva. Nálunk is ez a záloga az eredményességnek. Ha nem sikerül megteremteni, vesztésre leszünk ítélve a gazdasági versenyben. S így a megmaradásért folytatott küzdelemben megint a poétikus énünkre kell hagyatkoznunk.

Csak megvan-e még?

(A szerző történész)