Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Régi szavak – új szótárak (6.)

Centenáriumi szószedetet állít össze Pilinszky János születésének századik évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Juhász Anna Szalon

A kéthetente szervezett (egyelőre online) beszélgetéseken írók, költők, irodalomtörténészek és a társművészetek jeles alakjai öt-öt olyan kulcsfogalom, gondolat vagy szó mentén tárgyalják a költő életművét, amelyek meghatározzák Pilinszky költészetét és a beszélgetőpartnerek hozzá való viszonyát is. Év végére összeáll a száz tételből álló, a sok élménymozaikból és benyomásból formálódó, végül magára a Pilinszky-univerzumra rámutató szószedet: a versek, illetve az olvasatok szavai.

A rendhagyó listán eddig már szerepel például a boldogság és a botrány, a csönd, az idő és az evangélium, a kés, a kockázat és a megnevezés, a megváltás és a nap, a senkiföldje és a szeretet, a remény, a tükör és a visszavonhatatlan. A költő takarékosan bánt a szavakkal, a tragikus világot és a létezést a legszükségesebb kifejezésekre csupaszítva, a jelentések burkát fölhasítva, a megnevezés felelősségével írta verseit. A karcsú lírai életművet lapozva rájövünk, hogy nehéz kiemelni egy-egy szót, mert mindegyik fontos. Mégis álljon itt egy kis csokor belőle, kilépve a versből, megszemlélve aktuális állapotainkat.

Hév. Hevület, forróság, hőség, fölfokozott indulat, lázas izgalom, lelkes buzgóság, égető vágyakozás – sorolhatjuk a rokon kifejezéseket, eljutva egészen a heves vérmérsékletig. Ez utóbbit illetően gyakran vissza kell fognunk magunkat, amikor nem csupán igaztalan és sunyi vádakkal, hanem a szemünkbe mondott hazugságokkal van dolgunk. Pilinszky verseiben olvasunk a napként vakító szívről, de kihűlő napról és dermesztő ragyogásról is.

Olvasunk heves szomjúságról, emlékről, zajról és heves fogakról. Aztán a csöndről, a némaságról, a mozdulatlanságról, a ki nem mondottról, a létezés drámájáról (az „üvegmögötti” csendről), és a szeretetre ébresztő vezeklésről. Az 1964-es Egy sírkőre című versét rövidségükben, képszerű tömörségükben (de nem a feszített gondolatsűrűségükben) csak Weöres Sándor egyszavasai múlják felül. „Túlhevített virágcsokor.” A legforróbb csönd. A virágnak csupán az emléke. Vagy amikor már olyan fokra ért a hallgatás, netán az elhallgatás, az emlékezetfelejtés, hogy ellepi arcunkat a hamu némasága.

Marhabélyeg. Az égetett tulajdonjegyek használata a jószág megjelölésére Magyarországon a 13. század közepétől folyamatosan követhető, de a gyakorlat jóval korábbról ered, amikor rabszolgákon is alkalmazták, a 18. század végétől pedig a Helytartótanács kötelezővé tette azt. A Szálkák című Pilinszky-kötet versei fél évszázaddal ezelőtt, 1971–72-ben keletkeztek, és annak Minden időben ciklusát zárja a Marhabélyeg című vers.

„Nincs az a marhabélyeg, / mit meg ne érdemelnék. // Jó lesz átlépnem a halál / fehérre meszelt küszöbét. // Minden jó, amit megérdemeltünk.” Az emberek megbélyegzése a büntetés egyik formája volt, nyilvános és élethosszig tartó megszégyenítés. Pilinszky önként vállalt „marhabélyege” egyszerre fejezi ki a bűnös emberként is isteni tulajdon és a megváltottság státuszát – erre utal a második részben lévő Krisztus-motívum, „a világ tenyerébe kalapált szeg”.

A megbélyegzés az előítélet (avagy az előre meghozott ítélet) egyik formája is, amit mi már jó egy évtizede folyamatosan átélünk. A tények vajmi keveset számítanak, főleg ha azok nem támasztják alá a jószággazda érdekeit. Országunkat is afféle elkóborolt marhának tekintik, aki megunta az idegen fejést, és szeretné megőrizni tejfehérségét akkor is, amikor már „csurom vér” a lelke és önérzete.

Tékozlás. A tékozló fiú történetét ismerjük a Bibliából. A tékozló ország Juhász Ferenc eposzának címe (Egy ismeretlen vándorköltő krónikája 1514-ből – egyúttal azé a költőé, aki ars poeticája szerint nem tehet mást, mint „tűzliliomot ültet a lét szívébe”). Pilinszky nemcsak a tékozló fiú kereséséről, hanem a Németh Lászlónak ajánlott négysorosban „Ama kései, tékozló remény”-ről is beszél a Harmadnapon című kötetben.

Pilinszky annyira tisztelte az írót, hogy valahová a magasba helyezte őt, szinte az elérhetetlenségbe, és följegyzései szerint első kötetéből, a Trapéz és korlátból nem mert neki küldeni. Portrévázlatában az író tiszta tekintetéről Homérosz legendai vaksága jutott eszébe, mivel az igazság „megvakít”. Nem elvakít, mint a hamisság, hanem az „eleve-tudás” a belülről és a föntről látás képessége. Illyés korai versének (Haza a magasban) és Németh László esszéjének (Bethlen Miklós) Erdély-élménye jelenik meg a „mint viharokra emelt nyárderű / felköltözik a halálos magasba” két sorában.

A tékozlás nem csak itt kapcsolódik össze a reménységgel. Ott van a Tékozlók című versben, a „lépcső közé szorult világ” képében, A szerelem sivatagában, a Jelenésekben. Nem azért bűnös az ember, mert tékozol. De ha már tékozló természetű, a megbocsátáshoz nemcsak vállalnia kell a bűnösségét, hanem hinnie kell a kegyelemben is. Mint Pilinszky 1971-es karácsonyi versében: „A föld elárul. Magához ölel. / A többi kegyelem.”

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Hiénák

ĀEgy hisztérikusan fenyegetőző ripacs vezeti a magyarországi baloldalt. Igaz, a szóbitorláson kívül semmi közük nincs a klasszikus, baloldalinak mondott értékekhez, ám ez esetükben nem csoda

Bogár László

Bogár László

A Föld napja

ĀAz emberiség egész létmódjának kell megváltoznia, ha el akarjuk kerülni a katasztrófát