Lóránt Károly

Vélemény és vita

Heten Brüsszel ellen

Az EU politikája jelentősen korlátozza a nukleáris létesítmények fejlesztését azáltal, hogy nem tekinti a klímapolitika részének

Bár már egy hónap telt el azóta, hogy hét kormányfő levelet írt az Európai Unió vezetőinek az atomenergia elfogadása és támogatása érdekében, a téma jelentősége nem halványult el. Sőt, amint az idő a maga útján előrehalad, és sorra bizonyítást fog nyerni, hogy Brüsszel célkitűzései, mint ahogy eddig is számos esetben, most is megvalósíthatatlanok, úgy fog megint és megint napirendre kerülni az atomenergia felhasználása.

A hét kormányfő (Babis, Citu, Jansa, Macron, Matovic, Morawiecki, Orbán) miután tesz egy tiszteletkört az unió ambiciózus, ám nyilvánvalóan elérhetetlen klímacéljai előtt (55 százalék szén-dioxid-kibocsátás-csökkentés 2030-ra 1990-hez képest, klímasemlegesség 2050-re), felhívja a brüsszeli vezetők figyelmét, hogy a klímacélok megvalósításához a nukleáris energia felhasználása elengedhetetlen.

Hivatkozik a Római Szerződéssel egy időben, 1957-ben megkötött és máig érvényes Euratom-szerződésre, amely kimondja, hogy „a közösség feladata, hogy az atomenergia-ipar gyors létrehozásához és növekedéséhez szükséges feltételek megteremtésével hozzájáruljon a tagállamokban az életszínvonal emeléséhez és a többi országhoz fűződő kapcsolatok fejlesztéséhez. A közösség (…) elősegíti a beruházásokat, és – különösen a vállalkozások kezdeményezéseinek támogatásával – biztosítja a közösségben az atomenergia alkalmazásának fejlesztéséhez szükséges alapvető létesítmények megteremtését.” (Az egyezmény 1. és 2. paragrafusa).

Ezzel szemben – mutat rá a hetek levele – az EU politikája jelentősen korlátozza a nukleáris létesítmények fejlesztését azáltal, hogy nem tekinti a klímapolitika részének, és egyre több támogatási és kedvezményes adózási lehetőségből zárja ki az atomenergiát. Végül a hetek felszólítják az unió vezetését, hogy valamennyi alacsony szén-dioxid-kibocsátást eredményező energiatermelést kezeljen egyenlő módon, vagyis ne szorítsa háttérbe az atomenergiát.

A hét kormányfő természetesen azokat az országokat képviselte, ahol az atomenergiának jelenleg is nagy szerepe van, vagy ahol most terveznek atomerőműveket építeni. Összességében az unió jelenlegi 27 országából 13-nak van atomerőműve, és Lengyelország elhatározta, hogy épít atomerőművet, ezzel túlsúlyban vannak azok az országok, akik érdekeltek az atomerőművek fenntartásában és esetleges további fejlesztésében. Az unió egészében (EU27) a villamosenergia termelésében az atomenergia részaránya az 1990-es évek elejét jellemző 31 százalékról mára 25 százalékra csökkent, egyértelműen a német Energiewende (energiafordulat) következtében, amelynek során az atomerőművek többségét bezárták, és 2022-re valamennyi atomerőművet be akarnak zárni.

A többi országban az atomenergia-termelés az elmúlt három évtizedben lényegében nem változott, sőt több ország, közöttük hazánk, Finnország, Románia, Lengyelország új atomerőművek építésébe kezdett. Jelenleg a világban 54 atomerőmű épül, ezek közül nyolc Kínában, hét Indiában, négy Oroszországban. A nyugati országokban mindössze négy, ebből kettő az Egyesült Államokban, egy-egy Franciaországban és az Egyesült Királyságban. Az arányok jól mutatják (különösen, ha az épülő atomerőműveket egy térképen ábrázoljuk), hogy a Nyugat – a nyugati atomenergia-ellenes mozgalmak következtében – ezen a téren jócskán lemaradt, nemcsak az atomerőművek építésében, de a fejlesztésében is.

A múlt század hetvenes éveinek nagy ígérete volt a gyors-neutronos vagy más néven gyorsszaporító reaktorok kifejlesztésének közeli megvalósulása. Ehhez tudni kell, hogy a hagyományos reaktorok csak az urán 0,7 százalékát kitevő U235-ös izotópot hasznosítják, a gyorsneutronos, szaporító reaktorok azonban az urán 99 százalékát kitevő U238-as izotópot is hasznosítani tudják, ezzel az uránból kinyerhető energia, ha nem is százszorosára, de 60-70-szeresére növelhető.

Nos, ugyan nem 2000-re, mint annak idején elképzelték, de 2020-ra már sikerült kifejleszteni ezeket a reaktorokat, Oroszországban kettőt már hálózatra is kapcsoltak. A gyorsszaporító reaktorokban a hagyományos reaktorok kiégett fűtőanyagát lehet (némi átalakítást követően) hasznosítani, így abból nem veszélyes hulladék keletkezik, aminek az elhelyezésén perlekedni lehet, hanem ennek az új típusú erőműnek az üzemanyaga.

Azon lehet vitatkozni, hogy a szén-dioxid-kibocsátásnak mekkora szerepe van az éghajlat változásában (csekély), az azonban már számítások kérdése, hogy ha egyszer kimondatott, hogy a nettó szén-dioxid-kibocsátást zéróra kell csökkenteni, azt hogyan lehet megvalósítani. És ezek a számítások azt mutatják, hogy az egyetlen reális megoldás az atomenergia felhasználása. A megújuló energia alkalmas volt az ipari forradalom előtt élt legfeljebb egymilliárd ember igényeinek kielégítésére, de nem alkalmas hét és még több milliárd emberből álló iparosodott társadalmak eltartására.

Ha ez ennyire egyszerű és valóban kiszámítható, akkor miért van az, hogy a zöldek mégis ellenzik az atomenergiát? Azért, mert számukra ez egy ideológiai kérdés. A zöld nem attól zöld, hogy védeni akarja a természetet (ezt mások is megteszik), hanem attól, hogy ellenzi az atomenergia minden formáját, jellemzően még a radioaktív sugárzástól mentes termonukleáris reaktorok kifejlesztését is.

Nagy nemzetközi összefogással most készül Franciaországban egy kísérleti berendezés, az ITER (International Thermonuclear Experimental Reactor), amelynek finanszírozását az európai parlamenti zöldek folyamatosan meg akarják akadályozni, tehát nem is a sugárzással van a bajuk, hanem magával az atommal, akár bomlik, mint a hagyományos, akár egyesül, mint a termonukleáris erőművek esetén.

A szakszervezetek és a zöldek is nem kormányzati szervezetek, NGO-k. De a hatalmas különbség az érdekvédelmi szervek, a zöldek és minden más, hasonló NGO között az, hogy míg az előbbiekkel az érdekek (jövedelmek) megosztása révén meg lehet egyezni, az NGO-kkal soha, mert mindig lesz újabb és újabb követelésük.

Láttuk ezt itthon a bős-nagymarosi félig elkészült vízi erőmű félbehagyásán (ami hatalmas károkat okozott, és a végén vízgazdálkodási okokból egyszer mégis meg kell majd építeni),  láthattuk a német autóipar egyre teljesíthetetlenebb követelmények állítása révén történő tönkretételén, és az imént játszódott le a 2030 emissziócsökkentési licit, amikor a 40 százalékos célt 50-re, 55-re, majd parlamenti határozatban 60 százalékra emelték. Ugyanez várható az atomerőművek estében is.

Lehet, hogy a zöldek belemennek az újabb atomerőművek építésének támogatásába, ahogy a hetek kérik, de olyan biztonsági követelményeket fognak támasztani, amelyek teljesítése gyakorlatilag lehetetlen lesz. Ezt jelzi, hogy bár az Euratom-szerződés értelmében a parlament korlátozott szerepet játszik a döntéshozatali folyamatban, hiszen csak konzultációs jogkörrel rendelkezik, véleménye nem kötelező erejű, mégis az atomerőművek úgynevezett stressztesztjeit folyamatosan szigorítani akarja. Ez annyit jelent, hogy az atomerőművek építési költségei óriási mértékben növekedhetnek.

Világosan kell látni, hogy itt ideológiai kérdésről van szó, amelyben a józan belátásnak vagy egyszerűen a józan észnek különösebb szerepe nincs, ezt bizonyítják az Európai Bizottsággal, illetve Parlamenttel folytatott eddigi vitáink is. Az egyetlen hatásos módszer megítélésem szerint az lehetne, ha valahogy a közvéleményt tudnánk meggyőzni arról, hogy a klímasemlegesség (amelynek szükségességéről a zöldeknek már széles társadalmi rétegeket sikerült meggyőzniük) csak atomerőművekkel érhető el. Az unió vezetőinek kérlelése szükséges ugyan, de nem elégséges. Egy óriási médiakampányra lenne szükség az atomerőművek mellett, hogy azt a sok évtizedes ellenkampányt, amit a zöldek folytattak, legalább részben semlegesíteni lehessen.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)