„Rímek szirmait kóstolgatni”

Jó néhány éve ott van már a polcon a többi Kaiser-munka, a versek és portrék mellett. Pontosan 2013 óta, akkor jelent meg, Dinnyés József 65. születésnapjára. A 73-ikat nem tudta végigénekelni… Az ikonikus „daltulajdonos” éppen március 15-én távozott közülünk – és éppen ő, aki a pol-beat kultúra idején is képes volt dalaival őrizni és erősíteni a nemzeti érzületet, visszaemelve a költészetet az autonóm lelki egzisztencia közegébe!

Még a költészet napján forgattam a „munkába forrt barátságból” született művet. Az nemcsak Kaiser és Dinnyés – elvekről, eszményekről, ideákról és etikáról; eseményekről, történetekről és személyekről szóló – beszélgetéseit, hanem az énekmondó vallomásait, műsoraihoz csatolt kommentárjait, az anyaországi és határon túli históriás barangolásai közben szerzett benyomásait és tapasztalatait is közreadja. Ráismerek a tényre, amit már előtte is tudni véltem: Dinnyés József folyamatosan hadakozott.

A rendszerrel s a művészet létértelméért: hogy a magyar költészet nem maradhat meg az öncélúság börtönében, hanem nyilvánossá kell tenni értékeit; minél több helyre el kell vinni a verset és a dalt, az iskolákba is. A rendszerváltozás után elkészült egy ilyen iskolai anyag, amely akkor még nem kapott nyilvánosságot – mint Dinnyés fogalmazott: „Némileg szomorú vagyok, hogy remek ötletek hullottak sárba ugyanazon okok miatt, mint a hatvanas–hetvenes években: szűklátókörűség, kishitűség, politikai bizalmatlanság…”

Ekkor lett újra „magánzó”, és a 16. századtól a kortársakig énekelte a magyar történelmet, a balladákat, a zsoltáros anyanyelvet. A XLI. zsoltárt felidézve megdöbbent azon, hogy a betegség miatt szenvedő zsoltáros fohászát és a gyógyulás fölötti örömét megismerhetjük ugyan, de a betegségét nem. Az ajánlásba vett szöveg, „hogy hűtlen barátok miatt kellene énekelnünk a zsoltárt, még kevés. Károli Gáspártól és Szenczi Molnártól s másoktól is megtudhatjuk, hogy a hűtlenség, álnokság, pletykálkodás vádjaitól szenved a zsoltáros. Ezek a legsúlyosabb betegség tüneteit váltják ki.” Minket is számos pszichoszomatikus, mondhatni, az „egész-séget” részekre hasító kórság kínoz, amiért a modern életmódot okoljuk, de Dávid zsoltára szerint „a lelki bántások miatt ezek a tünetek és betegségeik egyidősek a Gonosszal”.

Egy-másfél órás műsorokkal járta – leginkább a kisebb városokban és a falvakban – a gyülekezeti termeket (a kultúrházakban rendszerint bálás ruhavásárt tartottak), itthon és a határon túl, a gimnáziumi és a főiskolai, egyetemi hallgatókat is megszólítva. Énekelt művelődéstörténetével visszament a gyökerekig, az indulásig, s közben némi keserűséggel tapasztalta meg, hogy a Nagy László- vagy az Ady-verset is csak néhányan ismerik föl a dalban… Pedig, mint hirdette: „Ha hangos szóval nem szaporítom a költő hallgatóinak szókincsét, ők sem tudják elmondani a gondjaikat.”

Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, „naplójegyzeteknek” nevezett szociografikus regénye ötlik elém, az a részlet, amelyben az író egy hat elemit végzett rokon kislánnyal beszélget a bibliai tanításokról, a magyar történelemről s a költészetről.

Utóbbiakban a lány meglehetősen tájékozatlan, ám az író kérdésére, hogy miért szereti a verset, talán az eddigi legtökéletesebb költészetmeghatározást adja: „Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.”

Ars poeticai szintézisében (1994-ből, Hol vagyok? Otthon? címmel) a janicsárellenességet, a gettófelszámolást, a közösségteremtést, a nemzeti kultúra és hagyomány átélését, a Szeretet parancsolatának hallgatólagos és önkéntes törvényesítését jelölte ki célként Dinnyés József, s Az alapállás címszó alatt a következő, a művészetté átlényegülő emberi vágyak állnak: „Úgy élni, hogy verset olvasni, dallamát keresni, visszhangzó ritmusán merengeni. A szó és az írott kép összefüggéseit, láttató ízeit kóstolgatni. […] Földrajzát a szavak kapcsolatának, a létnek völgyeit, hegyeit, mezőit, folyóit, tengereit, és biztos ponttal megjelölni azt az anyanyelv térképén. Keresni a megtalálhatatlan igét, amely elfoszlott, mint felhő az égen, nem tudni, hullott-e könny a mennyből. […] Igékre és főnevekre csupaszítani a verset, s visszaöltöztetni ritmusa virágaiba. Sorvégeit az asztal lapjára ejteni. Rímek szirmait kóstolgatni. A világ virágzásának elmúlásán versekbe rejtőzni.”

S amikor reánk kopogott a Költészet, tudván, hogy mindennap zörget, de néha talán meg is halljuk, hogy bebocsátásért eseng, magamba szőve sorait, visszatettem a könyvet a polcra – csak éppen új helyet kerestem neki, ábécé-rendit –, Csokonai és Füst Milán közé.

(A szerző irodalomtörténész)