Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Mérd meg, Leonardo!

Valami olyan korba csöppentünk, amikor a mellékes dolgokat eltúlozzuk, s a lényegesekről mintha megfeledkeznénk

Éppen fordítva, mint lenni kellene. Lehetséges, hogy jócskán összezavarodtunk a nagy szellemi zűrzavarban, már nem is tudjuk, mi a lényeges, s mi a mellékes. De még így sem nehéz észrevenni, hogy örök emberi dilemmák szabják meg a mai létünk legfontosabb folyamatait is. S bár a legtöbben nem is tudják, de önkéntelenül ezek mentén gondolkodnak és cselekszenek.

Az emberiség múltjának (történelmének) ismerete nem tudja megváltoztatni a kényszerpályáinkat, de arra elegendő lenne, hogy felismerjük magunk körül az áramlatokat és örvényeket, amik rossz irányba visznek, vagy a mélybe ragadnak. S e múltba elsőrangúan értem bele a költészetet, filozófiát, mert ezek próbálják felfogni a szellemi esszenciát, amelyet néha teljesen irracionális motivációk is befolyásolnak.

A lényeges már elejétől fogva az, hogy miként értékeljük földi életünket. Egy végtelen folyamat rövid részeként-e, amely csak egy epizód a létünkben, s ezért gondolatainkat, cselekedeteinket hozzá kell idomítani a nagyobb összefüggésekhez, avagy a létező estleges mindennek, amelynek nincs sem előzménye, sem folytatása. Előbbi a lélek világa és az öröklét iránti felelősségé, isteni erkölcsé, utóbbi az anyagé és a halál utáni felelőtlenségé, jobb esetben társadalmi, jogi forrásból eredő, változó erkölcsöké.

Nem mondom, hogy az egyik ember, aki az előbbit hirdeti magáról, csak „jó ember” lehet, a másik pedig, aki ateizmusával kérkedik, csak „rossz ember” lehet. De a dolgok legmélyén mégiscsak ez a lényeg húzódik meg. Nietzsche próbálta igazolni leghatásosabban azt az évezredes lelkiismeret-furdalást – önfelmentést –, hogy minden transzcendentálist maga az ember fogalmazott meg. Ebből fakadt mély meggyőződése – és szerintem megháborodása is –, hogy Európát egyedül a kereszténység elpusztítása mentheti meg a bukástól. Más megfontolásból, inkább politikusként, de így vélte Marx is.

Nem érzi-e úgy az olvasó, hogy éppen e folyamatok mentén zajlanak a leglényegesebb események napjainkban? Nietzsche azt mondta, hogy az Isten halott. Halálával a keresztény etika, a lélek útja iránt érzett felelősség semmis, eljött az ember korlátlan szabadságának ideje. Én úgy érzem, a korlátlan szabadság maga a reménytelenség, az agresszivitás, az embertelenség. A talaját vesztett ember megveszekedettsége.

Magával szemben és másokkal szemben is. A saját szabadságába beledölyfösödött emberek legtöbbje nem is hallott Nietzschéről, de elhitte, hogy akkor szabad, ha megszabadul Istentől. Elhitették vele, akik viszont hallottak róla. Marxra Lenin meg Sztálin hallgatott, Nietzschére Adolf Hitler. A „megváltó ember”.  Meg a mostani utódaik. A nihilisták. „Amit elbeszélek, az a legközelebbi két század történelme, Elmondom, ami következik, ami már nem is történhetik másként: a nihilizmus uralomra jutása.”

El sem hinnénk, hogy a nihilizmusnak mennyi elágazása van, s mennyien fogékonyak erre. Az értelem, az erkölcs, a jog, a szokások, a nemek, a vallások, a családok, a nemzetek, a tudományos tények tagadása most talán éppen a „vírustagadással” válik sokak számára értelmezhetővé. Persze Nietzsche is szeretett volna valakit az Isten helyére állítani.

Az ember feletti embert, az Übermensch alakjában. Marx valami proletár kollektívumot. Mindkettő maga a kapituláció. Végül – nem véletlen! – követőik korlátlan hatalmú korlátolt emberek lettek. Hitler, Lenin, Sztálin és az összes utódaik. Az őáltaluk megalapozott nihilista korban élünk most Európában és Észak-Amerikában, a tagadás korában. Ennek a kornak az önpusztító irracionalitására mutat rá a „vírustagadás”. Leleplező erejű tehát. Hátha éppen ez az értelme. De ehhez a lényeget kellene látnunk, s nem a mellékes dolgokon rágódnunk.

Harc ez, s a harcnak lesznek áldozatai, de az ellen azért nem olyan erős. Valahogyan tudja, hogy csak veszíthet. Csúnyán, meghasonlottan végzi. Most csak térdepel a pénzért. Térdel az ember előtt. A klubelnök előtt. A médiamágnás előtt. A szponzor előtt. Térdelhetne az Isten előtt is, minden bűnét megbánva, de az már nem időszerű. Hiszen Isten meghalt. A klubelnök viszont fizet. A média meg ajnároz. A szponzor autót küld. Ilyen nyers materializmus ez. Társadalmi és morális világválság. Talán azt hiszik a térdeplők, ez a közakarat.

Mert már Nietzsche előtt is jártak ezen az úton önjelölt világmegváltók, akik valamilyen csodás megvilágosodás folytán rájöttek, hogy az Isten nem más, mint a közakarat. De a megvilágosodás azt is jelentette, hogy a közakaratot csak ők ismerik. Az ő „egyházuk” lényege a hatalom. Mint Nietzschéé is, Marxé és Robespierre-é is. És még sokaké a múltban, jelenben és jövőben is. Ők azt hirdetik, hogy a „közakarat” nem azonos a népakarattal. Csak a saját akaratukkal. Ez a végső nihilizmus és a legveszélyesebb.  Ami jogot formál a népakarat felülírására, és intézményeket állít fel vagy sajátít ki a népakarat korrigálására. Közakaratból…

Európában és Észak-Amerikában a társadalmi együttélés, az erkölcs és a kultúra olyan mértékű romlására aligha számított valaki, mint amilyen az utóbbi évtizedben bekövetkezett. Ennek kiábrándító elemeit mindenki ismeri. A nemzetek létének ravasz aláásását a tömeges népvándorlás ösztönzésével. (Ehhez le kellett tarolni Irakot, Szíriát, Líbiát stb., és teljes kilátástalanságban kellett tartani egész Afrikát.)

A nemzeti kultúra kihűtését, reakcióssá nyilvánítását. A gazdaság totális globalizációját, azaz uralását néhány központból. Az egész összehangolt folyamat egyik eszköze a társadalmi nihilizmus. Ezt sugározza felénk szinte minden tömegmédium. A híradóktól a filmekig. Brutálissá valóban csak az utóbbi évtizedben vált ez a folyamat, de adagolva érkezett már bő fél évszázada. És hány régi kedves könyvben, filmben, dalban is látom és hallom most már a dermeteg kódolt üzeneteket, amelyek ma már nyílt kultúraellenességgé fajultak. Erre gondoltam a klinika felé menet.

A Szent István parknál vettük fel Antalóczy Zoltánt. Bajban voltunk. Melanóma – mondták. Még reménykedtünk, nem a csodát vártuk. Gitta erős és gyönyörű volt. Rögtön elbűvölte a professzort. Elindultunk a Kékgolyó utca felé. Hátul ültek, és a lényegről meg a mellékes dolgokról beszéltek. Történelemről és az Istenről. Isten akaratáról, a tudományról. Nietzschéről, Robespierre-ről. Én vezettem, és csak hallgattam. Ideges voltam.

A klinikán aztán elveszítettem őket. Mindenki segíteni akart. Amit megtehettek, meg is tették. Csodát nem. A lényeg kezdett szétmállani. Gitta ezt jegyezte fel a diagnózis felállítása után. „Elautózunk Antalóczy professzorhoz. Kell nekem az ő nyugalma, szép könyvei, szobrai. Azt mondja, legyek közelebb az égi dolgokhoz, szakadjak el a földi gondoktól.” A szerelmem elszakadása a földi dolgoktól hét gyötrelmes évbe telt. S azóta mennyi felületes dologról írtam, gondolkoztam, s milyen szemérmesen hallgattam a lényeges, nem földi érzéseimről.

Most is, pedig már itt lenne az ideje valahogyan elveszítenem a gondjaimat, elereszteni a nevetséges vágyaimat. Hogy játszani tudok még, hogy nevetni tudok még, hogy élni tudok még. Hogy bármit is tudok a lényegesről, s hogy nem vesztem el én is a mellékes hulladék ásott gödreiben. „A dolgok kétfélék: mérhetők és nem mérhetők – mondja Leonardo da Vinci – a mérhetőket megmérjük, a nem mérhetőket mérhetővé kell tenni.”

Azt hiszem, ez volt kedvenc lovagom legnagyobb tévedése. Nietzschén, Marxon, Robespierre-en, az összes epigonjukon valahogyan csak túl leszünk, de a nem mérhető megmérésének gondolata magának a leglényegesebbnek a megtagadása. Emberi igény, persze, próbálkoztak is a lelket „megmérni”. Hány gramm? Hány gramm professzor úr? Hány pont, Elnök úr? Hány másodperc? Mit ér egy élet? Egy visszahívó álom. Egy simogató, szép szó.  Mérd meg Leonardo! Ami mérhetetlen, az a lényeges, azt hiszem, erre jöhetett rá a nagy polihisztor. S a mi nagy szerencsénkre kezébe vette az ecsetet, és hozzáfogott a portré megfes­­té­séhez.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Szellemóriás

ĀFricska. A Momentum hullócsillaga, Fekete-Győr András legutóbbi internetes bejegyzése felütésében megadta az útirányt: „Nekünk Európában van dolgunk.”

Őry Mariann

Őry Mariann

Vissza a józan észhez

ĀA politikai konzervativizmus visszatéréséről írt nemrég egy új osztrák hírportál, az Exxpress publicistája