A tudásvesztés kora

„Azokban a modellekben, amelyekben döntéshozók viselkedése révén írnak le gazdasági helyzeteket, jelenségeket, a modell megoldása, eredménye szempontjából fontos, hogy a döntéshozók mit tudnak a helyzetről, egymásról, egymás tudásáról, egymás tudására vonatkozó tudásáról.”

A Közgazdasági Szemle egy majdnem húsz évvel korábbi, a döntéshozók információs helyzetének leírásához támpontokat adó folyóirat-tanulmányának absztraktját vezeti be a fenti mondat. Itt még azt gondoltam, hogy a tudáselmélet filozófiai megközelítését kapom, a továbbiakban viszont számomra – a kellő tudás híján – megfejthetetlen függvényeket, hozzárendeléseket, halmazrendszereket és azok magyarázó képleteit látom. Ezért be is fejezem az olvasást annál a megállapításnál, hogy a döntéshozó a számára releváns, elvileg és logikailag elképzelhető állapotok mindegyikét lehetségesnek tartja, aztán megfigyel, majd a jelzésekből következtetéseket von le.

Az információk gyarapítása azonban még nem feltétlenül jár együtt a tudás növekedésével. Sőt a túl sok információ (a túl nagy „zaj”, ami az üzenet tartalmát is befolyásolja) gyakran a bizonytalanságot fokozza. A manipuláció egyik jól bevált eszköze a másik elbizonytalanítása, biztosnak vélt tudásának (avagy szocializációs normáinak, hagyományos értékrendszerének) megkérdőjelezése. A virtuális térben létező társadalom célzottan kapja az információkat, s az előttünk többnyire rejtve maradó döntéshozók szeretnének rólunk mindent tudni – közte azt is, hogy mit tudunk mi róluk, és törekednek arra, hogy a róluk való tudásunk közelebb álljon a semmihez, mint a valamihez.

Az egyének többsége két lehetséges választ ad erre: mindent elhisz, amit kap, vagy semmit nem hisz el. Az előbbiek azonnal irányíthatók, az utóbbiak csak később lesznek azok: ki kell várni, hogy a káoszból nihil legyen, ami együtt jár a cselekvésképtelenséggel. Autonómiá­ját ugyanúgy elveszíti az ember a nihilben, mint a tudatlanságban (a boldog öntudatlanságban).

A harmadik típusba tartozó, jóval kisebb számú emberekkel nehezebb a dolguk, mert ők az információk között szelektálnak, és igyekeznek rendszerben látni maguk körül a világot, nemcsak azt keresve, hogy mit, hanem azt is fölfedezve, hogy miért hallgattak el.

Már korábban kezem ügyébe helyeztem Oswald Spengler A nyugat alkonya című, a Nagy Háború után írt művét, emlékeztem rá, hogy a második kötet vége felé az információk tudatos „adagolásáról”, illetve a liberálisok sajátos demokráciaértelmezéséről is beszél. (Az internetes szócikkeket valószínűleg ugyanazok írják, akik a közösségi médiát is ellenőrzik: Spenglert antidemokratikus konzervatívként jellemzik, azt sugallva, hogy a konzervatív ellensége a demokráciának, mintha a demokrácia kizárólag liberális előjog volna.)

Kifejti, hogy a sajtó egyfajta hadsereg, amelyben az újságírók a tisztek, az olvasók a vakon engedelmeskedő katonák. Ha a haditervben változás áll be, a katonának semmilyen információja nincs erről, és arról sem, hogy ő milyen szerepet tölt be. „Nincs félelmetesebb szatírája a gondolat szabadságának, mint ez” – írja Spengler, hozzátéve, hogy az emberek már (száz évvel ezelőtt!) képtelenek a szabadon gondolkodásra, „arra gondolnak, amire gondolniuk kell, és ezt érzik szabadságnak”.

Mindenkinek meg van tehát engedve, hogy azt mondja, amit akar, „persze a sajtón múlik, hogy tudósít-e róla vagy sem”, minden „igazságot” halálra ítélhet. Évszázad múltán már azt is látjuk, hogy a döntéshozó azt is halálra ítélheti, aki kimondja az igazságot, értsd alatta, hogy nyilvánosan vállalja a véleményét, meggyőződését és értékrendjét. Természetesen csak akkor, ha ez a vélemény, meggyőződés és értékrend nem egyezik meg liberális polgártudattal. Büszke a cenzúra eltörlésére (ismét Spenglert idézve), miközben éppen a sajtó révén válik diktátorrá. (Ha már akkor is létezett volna internet, a német filozófus bizonyára a közösségi és világhálókra is kiterjesztette volna a sajtó fogalmát.)

Mivel lehet a virtuális információk által gerjesztett tudásvesztés ellen küzdeni? Spengler válasza a könyv volt – és ma is érvényes lehet a válasz. Még akkor is, mintha semmit nem tanultunk volna jóslatából, ha „a könyvek világa a maga nézőpontgazdagságával, ami a gondolkodást választásra és kritikai állásfoglalásra fogja, már csak egy szűk kör számára van valóban jelen”.

A pillanat sajtótisztek által kreált igazsága a háttérből irányító tábornokok haditervét szolgálja.

Vajon mennyire illenek bele ebbe a tervbe az olyan csodabogarak, akik a gondolkodás szabadságát megadó könyvek és a kritikai állásfoglalás képességétől és lehetőségétől megfosztó internet világát természetes egységben látják? Irodalmár barátom küldött a minap egy rövid videót: még óvodáskorú fia Krúdyt olvas, hangosan, nyitva előtte a könyv, A XIX. század vizitkártyái. „Semmi körülmények között nem jöhetek abba a helyzetbe, hogy egy katonaszabót rejtegettem N. herceg helyett a lakásomon. – Majd a dátumjelzés, korszerű interpretációban: – Feltöltötték 1932-ben.”

(A szerző irodalomtörténész)