Táviratsirató

„Véget ér egy korszak”, kommentálták a hírközlő szervek, hozzáfűzve: a posta azzal indokolta döntését, hogy az elmúlt évtizedben jelentősen csökkent a táviratozás iránti igény, és számos más ország (Ausztria, Csehország, Németország, Franciaország, Hollandia, Szlovénia) – a trend, hát igen, és annak követése, tudjuk! – már megszüntette eme szolgáltatását.

Hát igen, az internet, a mobilon az SMS – és ama bizonyos fejlődés, ugyebár, „a modernizálási programhoz illeszkedő változás” és a gazdaságossági szempontok nem utolsósorban. Lehangolóan rideg, öldöklően lélektelen, hóhérmódra könyörtelen ténynyelven ez egyebek közt azt is jelenti, hogy míg harminc évvel ezelőtt évente úgy nyolcmillió táviratot küldtek ide-oda, 2020-ban összesen mindössze 23 ezer táviratot adtak fel.

Ennyire jelentősen csökkent ama bizonyos igény, lásd mint fent. Az enyhén szólva minimális emberi érzelmet is nélkülöző, egy kiszáradt fa érzeményrezdüléseihez hasonló szikárságú közlendők után nézzük az értesülés másik oldalát. Ami legalább olyan fontos, mint a számok-adatok és a gazdasági számítások összessége. ( A portfólióról nem is beszélve.)

Aprócska, gyűrött, megsárgult papír előttem, rajta ceruzával rótt, dibdáb sorok. Akármennyire hihetetlen: ez is távirat volt valaha. Katonai szolgálatát töltő édesapámnak adta hírül a család – hogy megszülettem. És szívmelengető emlékek sora, hatalmas emberi produkciókra alapozva: korunk egyik legnagyobb irodalmi és filmélményének, Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című nagy művének főhőse, Florentino Ariza – aki távírászfiú… A leírhatatlan, elmondhatatlan érzés, midőn az 1918–19-ben a hazát védő Székely Hadosztály legendás parancsnokának, Kratochvil Károly ezredesnek Budapestre küldött táviratát foghattam a kezemben a veszprémi levéltárban – amiben (sokadszorra) hiába kért fegyvert, lőszert, felszerelést Budapesttől…

Lehetne még sorolni. Rajzokkal, képekkel illusztrált dísz- és részvéttáviratok, esküvői vagy csak – „egyszerűen” – el nem múló szerelmünkről a partnert dokumentáltan biztosító telegráfok. Az őselőd, a kopogó morze és Mentsétek meg lelkeinket, SOS – Titanic. És a többi, és a többi. 174 esztendő. Még a ’48-as forradalom és szabadságharc előtti a legelső – Bécsből ment Pozsonyba. Csurka István nagy drámája, a Házmestersirató után nem kéne megírni a Táviratsiratót is?

Persze, vissza a realitásokhoz. A kíméletlen, kegyetlen valóság tárgyilagos hűvöséhez. A korszerű követelmények és az igények és modernizálás és a gazdasági cél- és észszerűség kritériumaihoz. Félre a haszontalan, észszerűtlen, kontraproduktív, mélységesen gazdaságtalan szentimentalizmussal, sehová sem vezető múltba merengéssel, szép, pátoszos érzelgéssel, nevetséges és idejétmúlt romantikával, avítt, hasznavehetetlen és unalmas nosztalgiázásokkal.

Én mégis siratom. Egyre elkeseredettebben, egyre elszántabban. Siratom, mintha a millenniumi földalattit vagy a régimódi lifteket szüntetnék meg, mintha a tatabányai turulszobrot vagy a legeslegutolsó szegedi napsugaras házat bontanák le, mintha az emberi alkotások, a civilizáció históriájának megannyi, nem éppen új keletű produktumát törölnék el, portfólióval és anélkül. Érzelem nélküli, számító, egyszerre nevetséges és szánalmas prakticizmussal. A materializmus legtorzabb és legijesztőbb karikatúrájaként, durva érzéketlenséggel, de roppant racionálisan. Siratom, mert most már itt tartunk.

(A szerző író)