Kelemen András

Vélemény és vita

A guillotine-tól a handzsárig

Úgy tűnik, hogy az egyszerre versenyképes és szociálisan érzékeny, keresztény Európát a kommunista világhatalom fenyegetése tartotta fenn

A történelem első ismert városának hagyománya szerint: „Amikor a királyság leszállt a mennyből, a királyság Eriduban volt.” Kezdetben tehát az uralkodást égi eredetűnek tartották, feladata az isteni rend földi megvalósítása volt, s néhány országban ez a hagyomány majdnem napjainkig élt. Szociológiailag érthető, hogy a kultikus tisztelet társadalomszervező erő, hiszen a közösség rendjét az emberek által elfogadott – vagy legalább is eltűrt – irányítás tartja fönn. (A jó vezetés olyan, mint a két lábon járás. Látszólag magától működik. Egy szimfonikus zenekarban végül is mindenki tudja feladatát, és a kívülálló akár fel sem fogja, minek ide karmester. Csak hiánya vagy alkalmatlansága esetén derül ki, hogy mennyire kellett.)

Teltek az évszázadok, és az egyszemélyi uralom karizmája csökkent, ahogy gyűlt a tapasztalat az alkalmatlan uralkodókról. Már az ógörögök megpróbálták a királyok letűntével felelős polgárok közös erejére, a démoszra építeni a döntéseket, de a kudarcokat jelzi a türannoszok, zsarnokok fel-felbukkanása. A demokrácia sem megoldás mindenre, van gyenge oldala: például hogy ez a többség diadala, de korántsem az értelemé. És nem is a minőségé, mert manipulálható. Jézust is valamiféle közakarat juttatta keresztre. A magyar történelemben erre a kihívásra válaszul egyedi megoldás született: a vezető és a vezetett közösség egyaránt a Szent Korona tagjai, és együtt kell működniük. Ezért mint célért való lankadatlan küzdelmünk akadályozta meg Magyarország beolvasztását az idegen uralkodók birodalmába.

A szekularizáció folyamán erős a sodrása annak, hogy az uralkodó elveszítse kapcsolatát mind a felső hatalommal, mind a néppel. Amikor ez kialakul, akkor változtatni csak véres, forradalmi eszközökkel lehet. Ilyen volt az angol és a nagy francia forradalom. Annak elkerülésére, hogy rendszeressé váljon a változtatás igényének erőszakos megvalósítása, kialakult az a rendszer, amely a nép (pontosabban egy adott többség) kezébe adja a közakarat kifejezésének lehetőségét, így adván lehetőséget a társadalomnak a beleszólásra.

Az isten(ek) helyére megbízóként az emberi közösség lépett. A vezető megbízatását már nem szentesítette felsőbbrendű hatalom. (Ennek egykori meglétére már csak a hivatalba lépéskor elmondott eskü szövege utalt.) Ezért a viszonylagos állandóság fenntartásában egyre nagyobb szerepet kapott a szervezett erőszak. A francia forradalom jelképerejű nagy találmánya a hatalomért egymással viszálykodó csoportok és személyek között rendet vágó guillotine lett. Hosszú távon ez megszülte ellentétét: a halálbüntetés tilalmát. Eddigre viszont kialakultak a tömeg befolyásolásának egyre fejlettebb eszközei. (Ebben a pillanatnyi csúcsot a legutóbbi amerikai elnökválasztás tartja. Ennyi erővel egy robotot is meg lehetett volna tenni elnöknek.)

A választás színjátéka versenypályává tette a politikát, ezzel napjainkra a nagyközönség színe előtt zajlik a hatalmi tülekedés. Az istentől megfosztott emberi közösség tartása elveszett, és az önérvényesítés vált a hatalmi politika egyre meztelenebb céljává. Ha a tisztség vállalásakor elmondott eskü kiürül, és csak a hatalom megszerzése és megtartása látszik fontosnak, akkor az így vezetett közösség elindul a lejtőn. Ha egyáltalán felmerülhet egy politikai csoportban, hogy betelepítendő szavazók tömegeivel biztosítsa hatalmát, úgy nyilvánvalóan elárulta azokat, akik most (is) megválasztották. És „hamis realizmusában” (Bibó István kifejezése) eljut oda, hogy elszántan fűrészeli a faágat, amin ül…

Európa a világháborúkban felszámolta történelmi szerepét is, a kommunista forradalomnak pedig már a guillotine sem volt elég éhes: jött a tömeges pusztítás, mint a málenkij robot vagy a holodomor. A kettős világégés után az Egyesült Államok szárnyai alá behúzódó maradék-Európa elindult az egységesülés útján abban a reményben, hogy egy erős keresztény, tehát morálisan megalapozott hatalom tartja fönn a békét és rendezettséget Európában, és szól bele a világ dolgaiba. Robert Schuman francia külügyminisztertől, az európai együttműködés atyjától szoktuk idézni: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” Most pedig úgy állunk, hogy nagy annak a veszélye, hogy ez a prófécia a pusztulást vetíti elénk.

Úgy tűnik, hogy az egyszerre versenyképes és szociálisan érzékeny, keresztény Európát a kommunista világhatalom fenyegetése tartotta fenn. Ennek az oszlopnak a kidőltével Brüsszel már nem más, mint egy bürokratikus hatalmi szerkezet, Európa pedig vakon ődöng a világ színpadán. Isten képét kilökte világából, a demokrácia pedig már csak formális. Formális, mert olyan, hogy európai nép nem alakult ki. (Ezért az európai választások mindig helyi országos hangulatra reagálnak.)

A brezsnyevi–honeckeri összecsókolózásra kísértetiesen emlékeztető Soros–Juncker-puszi pedig képileg is bemutatta, hogy a brüsszeliták kire (milyen erőre) hallgatnak, honnan várják, kapják az alátámasztást. Nem fentről, kívülről. (Bár az is egyértelmű jelzés, hogy mikor Juncker elődje, José Manuel Barroso leköszönt az EU éléről, a világ egyik legnagyobb befektetési bankja, a Goldman-Sachs azonnal kiszorított neki egy elnöki helyet a pénzhegy tetején.)

Egy időben politikai körökben szokás volt azt mondogatni, hogy az EU gazdasági nagyhatalom, de sajnos, politikai törpe. Azóta kiegyenlítette ezt az egyenlőtlen fejlettséget. Nem úgy, hogy felnőtt volna világszereplővé, hanem hozzátöpörödött süllyedő politikai szintjéhez. Már a pénzügyi válságot sem tudta kezelni, utána bekövetkezett a jól előkészített merénylet, a harmadik világ – szervezetlennek tűnő, de nagyon is jól mozgatott – bevándoroltatása. Ebben azután a brüsszeli vezetés nyíltan szembekerült a kontinens még épelméjű lakóival. Kisszerű (de feltehetően nagy összegű) érdekek hálójában persze nem hallgat rájuk, és ez lett a felszínesen hangoztatott helyett az igazi demokratikus deficitje az EU-nak.


Csak a világerők csecsén csüngő, kormányaikat támadó, nem kormányzati szervezetekkel összefonódott vadászkutya-média riasztja még vissza az európai polgárt ennek kimondásától (sőt sokszor felismerésétől is), és a veszély elfedésére, a közbeszéd elterelésére rálapátol sok nem választott – jó pénzért nagyhangú – szervezet. Ámde, ahogy szegény megboldogult Makovecz Imre mondta, amikor minket valamely gyurcsányi döntés sújtott: ne higgyük, hogy ez hiba, mert nem az. Hanem: eredmény. (Csak nem a nemzet javára.)

Ennek igazához elég, ha eszünkbe idézzük, hogy Merkel kancellár még a 2015-ös nagy migrációs hullám előtt felismerte, sőt már 2010-ben ki is nyilatkoztatta azt, hogy országában a multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott (!). Akkor még – de akkor is már későn – olyan elvárást akasztott a bevándoroltak nyakába, hogy illeszkedjenek be a német társadalomba. Jó négy évvel később tehát magát meghazudtolva fordult mégis olyan megjátszott örömmel a bezúduló migránsok felé.  Könnyen belátható, hogy Európa felvizezése nem az itt lakók érdekét szolgálja.

Még akkor sem, ha hiány van dolgos kézben. Hiszen válogatás nélkül tömegeket beengedni és azoknak ajándékba jó életkörülményeket teremteni semmiképpen sem a társadalom érdeke. Ha hívogatólag nyitva a félig üres házam, az asztal megterítve, az ágy megvetve, akkor ne háborodjam fel, ha az érkező otthon érzi magát, és elkezd mindent átrendezni. Ha eleve bezárjunk templomainkat, levesszük a kereszteket, akkor hátrálással kezdünk. És ezzel tettleg elfogadjuk, hogy nem együttélők, hanem hódítók jöttek. Akik alávetni törekednek minket, és ezért a terror eszközeihez nyúlnak. Különösen, ha a nyugati világgal háborús viszályban kínlódó országokból jönnek.

Meg is tapasztalta a befogadó kontinens a terror számos fajtáját. Kapkodva hozott rá helyi intézkedéseket, de az alapvető gondot megfogalmazni sem engedte, nemhogy kezelni. Nem utasította el a korlátlan befogadást, nem tárta fel és büntette következetesen az emberkereskedelmet, nem akadályozta, sőt táplálta a folyamatot fenntartó pénzmozgást, és mindenek felett nem szüntette meg a szívóhatást. Továbbra is menekültként kezeli az érkezőket, csupán kezeli és nem gátolja a népvándoroltatást, tűri a beszállításukkal kapcsolatos illegális szervezetek tevékenységét, nemhogy büntetné a bűnszervezet irányítóit, de teret ad propagandájuknak, és nem fordít figyelmet a kibocsátó országok társadalmi kérdéseire.

Vagyis: Európa vezetése önállótlan, alkalmatlan és felelőtlen. Nem tesz semmit az általa vezetett közösség védelmére. Többszörösen lelepleződött ez, amikor nem tudott eredményesen megbirkózni a tényleges kihívások egyikével sem, sem a pénzügyi válsággal, sem a migrációssal, és végképp tehetetlennek bizonyult a járvány átfogó kezelésében. Nincs önvédelmi reflexe, zavarában ostoba világnézeti ellentmondásokba süllyed.

Főbb közszereplőiről Lenin hasznos idiótái juthatnak eszünkbe. Magyar gondolkodásmóddal még a célkitűzése is ostobán hangzik, minden kudarca után azt kiáltja: „Több Európát!” Csakhogy ebből egy is elég. Nem több, hanem jobb kellene. Amely ha befogad bevándorlókat, vonzó példát nyújt, és úgy emeli fel az elesetteket. Ám az elismerés nem pótolható pénzszórással.

Márpedig ha Európa nem tudja: hol áll a feje, immár itt villog a handzsár, leválasztja nyakáról.

(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Törött cserépedények

ĀA vízhordónak két nagy cserépedénye volt, amelyek botjának két végén lógtak