Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A szimuláció valóra válása

Molière utolsó darabjából (táncos vígjátékából), amelynek 1673. évi negyedik előadásán lett rosszul a királyi komédiaszerző a színpadon, a humor erőtartalékához ugyanúgy hozzá tudunk férni, mint a jelenségek mögé látás képességéhez

A képzelt beteg, miután sorra próbálta a lehetetlen gyógymódokat és tehetetlen orvosokat, „csupán” halottnak tetteti magát azért, hogy kiderüljön az igazság: mit gondol róla a családja és a környezete.

A második házasságában élő, Argan nevű tehetős polgár képzelt betegségével és képzetlen orvosokkal való kapcsolata nemcsak a hamis betegségtudat viselkedést, gondolkodást és értékrendet megváltoztató sajátosságait, hanem az emberi gyarlóságokat (s mellette az emberi erényeket) is fölfedi. Felesége sürgősen rá akarja tenni kezét a házban található készpénzre, leánya viszont – akit előtte zárdával fenyegetett az apa, ha nem egy orvoshoz megy nőül, aki majd állandóan a közelében lesz, hogy kigyógyítsa őt halálos betegségéből – őszintén megsiratja, és bánatában önként szeretne zárdába vonulni.

Maradva a szimuláns motívumnál – amivel a katonai terepgyakorlatoknál olykor magunk is próbálkoztunk, és a dolgozatírások előtt néhány diákra is rá szokott törni a „betegség” –, ez a Molière-darab fölfogható szimulációnak is, egy olyan kísérleti vizsgálatnak, mint amilyennek egy-egy közösséget, országot, földrészt vagy a világot időről időre alá szoktak vetni. A szimuláció során ugyanis egy modell segítségével tanulmányozzák egy rendszer vagy egy folyamat várható és valódi viselkedését. (Csupán a példa kedvéért: a világ valamelyik országának a fővárosában lezajlott vezetői garnitúraváltás miatt kialakuló káosz jó eséllyel jelzi előre egy hasonló, országos változás után bekövetkező teljes káoszt.)

Ez a modell lehet tehát valóságos fizikai vagy virtuális (számítógépes, matematikai); és föltéve, hogy a mostani világjárvány nem egy előre tervezett fizikai szimuláció eredménye, matematikai és informatikai modellek révén prognosztizálható annak alakulása és kimenetele is. Közben pedig – ha már a szimulációból valóság lett – vizsgálható úgy az egyes ember és közösség, mint egy ország vagy az országok gazdasági, politikai és egyéb érdekek mentén szerveződő közösségének, sőt az egész világnak a viselkedése.

Létezhetnek olyan „okos” (mi több, manipulatív készségekkel ellátott agyafúrt) emberek, akik mindezt egy szimulációs játéknak tekintik, és a többlettudást ennek a tapasztalati tanulásnak a segítségével sajátítják el. Léteznek azonban hétköznapi okos emberek is, akik nem a valóság absztrakcióiban gondolkodnak, hanem a saját bőrükben megélt jelenség felé viszonyítási példaként fordulnak.

Molière Képzelt betegében a szobalány beöltözik orvosnak, és azt tanácsolja, hogy ha az úr tényleg szeretne meggyógyulni, szúrassa ki a fél szemét, és vágassa le a fél karját. Persze ez a „gyógymód” nem igazán nyeri el a beteg tetszését, és rögtön a gyógyulás jeleit veszi észre magán. – Még csak kivételes asszociatív képesség sem kell ahhoz, hogy lássuk: nem nagyon mondható el ez a mai környezetünkről, hiszen az európai és észak-amerikai földrész „haladó” része ujjongva mond le fél szeméről és fél karjáról. A másik kezével éppen a maradék szemét szúrja ki, aztán szivárványba öltöztetve a feketeséget – a képzavarnak ebben az esetben nincs jelentősége, mert úgysem lát –, és amíg térdepel, ökölbe szorítva emeli föl megmaradt kezét.

Egy másik francia, a posztmodern Jean Baudrillard szociológus állt elő a 20. század végén a millenniumi „szimulákrum”-elmélettel, és az ő nevéhez fűződik az ismert kijelentés is, ami szerint: „Katasztrófát jövendölni hihetetlenül banális. Sokkal eredetibb lépés feltételezni, hogy az már bekövetkezett.”

Az elmélet leegyszerűsített lényege az, hogy életünket egyre több olyan tárgy és jelenség népesíti be, melyek „valóságossága”, működési módja ismeretlen számunkra, csupán a „használati utasítást” kaptuk meg. Magunk is tapasztaljuk, hogy sokszor a használati utasítások is értelmezhetetlenek, s ennek oka nem a szövegértési képességünk, hanem az utasítás hiányossága. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szimuláció terepét és a szimulákrumok világát totálisan uraló média olyan valóságot is képes előállítani, ami soha nem történt meg, ezzel is irányítva a kísérleti alanyokat.

Molière bohózatának végén, miután a képzelt beteg „föltámad”, öccse azt javasolja neki, hogy hagyjon föl az orvosok keresgélésével, inkább ő tegye le a doktori vizsgákat, ekképp saját magát gyógyíthatja meg. Erre mindenki táncra perdül, és hamarosan el is játsszák az orvosavatást. Korántsem ilyen komikus, amikor a középkori misztériumokból újjáéledő, 21. századi haláltánc kaotikus forgataga kíván magába szippantani, miközben a „Jó Orvos” csak a megszólításra vár. „Christus sanat” – de úgy tűnik, ebből a szimulációból a kísérlet vezetői a gyógyító Jézust és a megerősítő hitet ugyanúgy szeretnék kihagyni, mint a valóságot.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink