Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Sapka a fülön

Minden erőfeszítésünk sikeressége – most nekem úgy tűnik –, végül is a nemzet(ek) kulturáltságán áll vagy bukik. A miénken is

Johann Peter Eckermann Goethével folytatott Beszélgetéseiben rögzíti a nagy költő tételét: „Mihelyt politikai hatásra törekszik egy költő, föl kell esküdnie egy pártra, és mihelyt megteszi ezt, mint költ, elveszett, búcsút kell mondania szabad szellemének, elfogulatlan áttekintő képességének, és fülére kell húznia a korlátoltság és vak gyűlölet sapkáját.” Lehet is ebben igazság, de ehhez a „pártot” nagyon szűken kell érteni, és egyáltalán nem érzem törvényszerűnek, hogy aki politikai hatást akar elérni, annak rögtön fel is kell esküdnie valamilyen pártra, és át kell térnie a csőlátásra.

Nem is beszélve arról, hogy Goethe nyilván nemcsak a költőkre gondolhatott, de a művészekre általában, prózaírókra, zenészekre, színészekre, festőkre is. És persze ott vannak a tanárok, akik jó, ha egészen fiatalon rögzítik magukban, hogy – miként a papok, lelkészek – pártokon felül kell hogy álljanak. Ez nincs ellentétben azzal, hogy értékrendjük, világnézetük szilárd legyen, és egy magasabb rendű „párthoz” kapcsolja őket.

Lehet valaki forradalmár, bár ma az egyes politikai pártok hatókörébe tévedt művészek – ezektől óv Goethe – olyan vehemensen radikálisak, hogy tisztességes költő tényleg már csak rezignáltan legyinthet, és a mindenségben keresheti a derűt és a jövendőnek értelmét. Én forradalmárnak nem tartom magam, de ahogy a világ kinéz, a mostani századunkra még érvényesebbek Charles Péguy francia költő szavai, aki bő száz éve írta: „A huszadik században a keresztény családapák lesznek az igazi forradalmárok.” És persze a családanyák, teszem hozzá, vagyis a családok, még akkor is, ha az apák és anyák nem keresztények, de gyermeket nemzenek és szülnek, meghitten dédelgetik őket, és féltőn nevelik, szüntelenül védelmezőn gondoskodnak róluk, szeretik. Milyen szép forradalom is a család szentsége.

Valóban kevés kiábrándítóbb volt a huszadik században, és van a mai világban is, mint amikor a politikai értelemben vett pártok szűklátókörűsége behatol az ember legintimebb szívremegéseibe és a művészetekbe. A magyar költészet napját holnap, április 11-én ünnepeljük, József Attila születésnapján. Eszem ágában sincs most ide citálni azon verseit, amelyek goethei értelemben a korlátoltság és gyűlölet rémes megnyilvánulásai. Pedig van jó néhány. Sem senki máséit. Mert a magyar költészet a legnagyobb kincsünk, olyasvalami, amiben létünk értelme, sőt létjogosultságunk, mint egy prizmán a nap sugara, ezer felé szertesugárzik, eljuthat mindannyiunkhoz.

Titkos írás, mély hegyi tó titka, tovasuhanó patak titka, enyhe szellőben susogó tölgyfa koronájának titka. A titok, amelyet a gyermek első szava kotyog ki. Akikhez a magyar vers eljutott és eljut, azokat már nem is féltem. Nem félteném a nemzetet sem, ha azon a prizmán áttörve minden magyarhoz eljutna a vers. Nemcsak úgy, hogy hallja, de értse is, magáénak vallja, átjárja a lelkét, összenövessze titkon az embereket.

E tekintetben nagy a baj. És ha ebben a tekintetben nagy a baj, minden erőfeszítés kissé hiábavalónak tűnik. Tömeges egyetemi képzés, lakásépítés, a gyors technikai fejlődés. Anyagi gyarapodás, harangzúgás. Még a világjárvány elleni védekezés sikere és értelme is. Meztelen testek kérdezik: miért nem tart össze egy közösség, egy nemzet, miért kevés benne a szolidaritás, miért nem érzi testvérének a másik embert, szomszédot, munkatársat? Útitársat a vonaton, buszon, ismeretlen ismerőst az utcán, piacon. Miért?

Kell a tudomány, a kutatás, kell az orvos, kell a nővér, kell a technika, a szervezettség, a szükséges termékek előállítása, eljuttatása az emberekhez. Kell az állam, a szigor, akár a kényszer is. Mindez elengedhetetlen, és meg lehet oldani. Megcsinálták ezt régebben is, ma is meg tudjuk oldani, és ez akkor is rendben van, ha valakik ezen is a profitot keresik, s meg is találják. Az viszont nem lehet rendben, hogy pártok a halálon, a tragédián nyerészkedjenek. És fenyegessenek.

 Minden erőfeszítésünk sikeressége – most nekem úgy tűnik –, végül is a nemzet(ek) kulturáltságán áll vagy bukik. A miénken is. Nem kell hogy egyetértsünk azokban a kérdésekben, amelyek a politikai párt szintjén jelennek meg, de kellene hogy egyetértsünk legalább abban, hogy egy nemzet vagyunk, és ennek a nemzetnek helye van Európában és a világban.

Kivívta ezer esztendők alatt az őt megillető helyet kultúrájával, gazdasági teljesítményével, történelmi erőfeszítéseivel. De ha már ezt is kétség tárgyává tennék: kivívta, mert él. Mert van és lenni akar. Nem nagyon akar, de most már azért inkább, mint akár négy-, akár csak egy évtizede is. Ez már nem párt kérdése, nem a „fülre húzott sapka” esete. Ennél egyértelműbb – értékre épülő – közös nevezőt nem tudok mondani, és aki ezt sem tudja elfogadni, az már tényleg a vesztünkre tör. Akkor is, ha magyarul beszél.

És mennyi közös ihlet lehetne még! Mennyi összekötő emlék. Ha a vers, a zene eggyé babonázna. Valamikor Bartók Béla és Kodály Zoltán az utolsó pillanatban magyar népzenét kezdett gyűjteni, és mivel tudták, hogy több nemzettől ékes e vidék, más nemzetekét is. E gyűjtésekből világraszóló remekművek sarjadtak.

De aztán maradtak a koncerttermi remekek, és a nép zenéje csaknem kiveszett. Akkor megint felkerekedtek Sebőék és sokan mások, zenét, szót, becsületet, kultúrát, történelmet tanulni, és megcsinálták a táncházakat. Újratanulták a nemzetet – Erdélyből lengedezett vissza leginkább –, és ha már megtanulták, tovább is adták a magyar ifjúságnak. Aztán megint volt egy veszélyes időszak, de jöttek sokféle költők ezüstfüstös szavakkal, zenészek érchegedűkkel, tárogatóval, de gitárral is. És úgy hatottak, hogy sokan felkapaszkodtak a szekerükre.

Volt ilyen a verssel is. Akkoriban, amikor Illyés Gyula kimondta, hogy a nemzet elveszett, és a nyelvéből – vagyis verséből is – kell újjáteremteni. Latinovits Zoltán vitte a zászlót, mert a versek megszülettek, a versek itt voltak velünk, némelyiket még az iskolában is tanultuk, de sokat nem értettünk belőlük. Fontos volt tehát, hogy úgy jussanak el hozzánk, hogy az ereinkbe belekeringjenek. Hogy meglássuk, megérezzük testetlen titkukat. Ha még nem is értjük, de akarjuk érteni. Akarjuk ismerni a költőket. Sok hibájukkal, sok sértettségükkel, sok szenvedésükkel, ménkű nagy terhükkel, amit a vállukra vettek. Hiszen az életbe szakadt költők a kortársaink voltak.

Akkoriban volt, hogy Petőfi a kokárda szenvedélye volt gumibotos március tizenötödikéken a mellünkön, a „Nincsen apám, se anyám”-vers lázadás volt a KEX csupa reszketés koncertjein, akkor tudtuk meg Nagy Lászlótól, hogy mi fogjuk átvinni a szerelmet a túlsó partra, fogunkban tartva. Gyöngyöt szóró Utcaszínház is volt, és Bereményi versei a pillogó Cseh Tamás-esteken. Megnyugtattak sokakat – engem is – a versek. Lesz majd valami segítség, „ha lelked időnap előtt halálba ring”.

És csak összeszedtük magunkat. Akkoriban olyan hasadt kort éltünk, hogy még az is segítségünkre volt, aki inkább a szívünkre taposott volna. Mert volt egy közös cél, a kommunista diktatúra legyűrése. Az mindenkit korlátozott. Utoljára talán ez volt, amikor a „pártok” szűklátókörűsége háttérbe szorult, és volt egy közös, de – már tudjuk – nem bűntelen akarat. Nem tartott sokáig. Micsoda örült paradoxon, hogy a politikai pártszabadság megszületése óta egyre elviselhetetlenebb mértéket ölt a szabad szellemet gúzsba kötő pártoskodás. Nagy szükség lenne ma a versre, hogy értelme legyen minden erőfeszítésnek.

Hogy ne menjen kárba egyetlen ima, egyetlen élet se. Hogy érdemes legyen vetni, építeni, gyógyítani, hogy ne fecséreljük el az életünket abban az értelmetlen küzdelemben, hogy többünk legyen, hanem hogy „Jó legyen az ember, Irgalmas és nemes!” A korlátoltság és gyűlölet sapkája sokaknak a fülére szorult. Nekik ajánlom ezen az ünnepen a Kosztolányi Dezső Három szatíra című műben fellelhető Forradalmár című verset, hátha felismerik magukat, és megszabadulnak ettől az átkos fejfedőtől.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A fekete királyné

ĀFricska. A nyugati világon végigsöprő, tartalmatlan, semmirevaló, megélhetési tolerancia-elmebaj a legabszurdabb viccet is képes felülmúlni

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Számban egy íz…

ĀMegnéztem Gulyás Márton Bige Lászlóval készített interjúját, és közben folyton eszembe jutott Cseh Tamás Keresztben jégeső című dalának egy részlete: „számban egy íz, valami íz, és nem múlik el”