Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Régi szavak – új szótárak (5.)

Az állításnak, hogy „ismerem József Attilát”, több jelentésrétege van

Ha valaki ezt mondja, talán csak arra gondol, hogy emlékszik nevére az iskolából vagy egy utcanévtábláról, mások az életrajzi kliséket is fölemlítik (nevelőszülők, öngyilkosság). Vannak, akiknek néhány verse rémlik, sőt tudnak idézni belőle, megint mások összefüggő mondatokban képesek beszélni a költészetéről, esetleg saját véleményüket vagy érzéseiket elmondani egy versről. Utóbbiaknál előfordul, hogy gyakran lapozzák József Attila (és más költők) műveit. A kör egyre szűkül. Akadnak, akik veszik a fáradságot, és beletekintenek a szakirodalomba – ők azt is tudják, hogy József Attila nem csak költeményeket írt. Összes versének háromkötetes kritikai kiadásán túl két újabb kötet adta közre tanulmányait, cikkeit – ezeket még kevesebben olvassák: rövidebb kritikái, töredékes jegyzetei nagyobb esztétikai, költészetfilozófiai írásait ölelik körbe. A fönt vázolt befogadói rétegzettség természetesen igen leegyszerűsített, viszont rámutat arra, hogy nem ismerjük József Attilát. Első szavunkat is – amelynek mindig nagyobb aktualitást ad a magyar költészet napja – művészetbölcseleti alapvetéseiből kölcsönözzük.

Gyémánttengely. „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” (A mondat az 1931-es, Irodalom és szocializmus címmel tartott szabadelőadás szövegében bukkan föl.) Ez a gyémánttengely nem csupán egyensúlyban tart, hanem áthatol minden létezőn, fölhasítja, majd fényével ragyogtatja be az általa mozgásban tartott világ belsejét.

Ha ez tengely görbe, a szekér döcög, eltörik a kerék. Ma nemcsak a költészet erővesztése, de az imádságszerű poézis előtt süket és néma és a „görbeséget” éljenző hangosság miatt sérül a tengely, az egyensúly. Gyémántságát elveszítve, rozsdás vasrúd mutat a ferde utak felé. Bár a gyémánt szó görög ősforrása, az „adamantosz” a legyőzhetetlenségre utal, aki föladja saját nyelvét, irodalmának anyagát, lassan megsemmisül.

Fűszál. A költészet napjától visszatekinthetünk a széppróza napjáig, József Attilától Jókai Mórig. A kőszívű ember fiai Napfény és holdfény fejezetéből való a prózaünnep mottója: „Az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél.” A mindenség képzetét József Attila is hozzákapcsolja a picinyke fűszál létéhez a Nem én kiáltok című korai versében, ahol már föltűnik a gyémánt és a tengely motívuma.

A dübörgő föld, a megzökkent idő óvatosságra int, „mert megőrült a sátán”, ezért: „Lapulj a források tiszta fenekére, / Simulj az üveglapba, / Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, / Kövek alatt a bogarak közé”. Innen való a szállóigei két sor is: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. Itt tanít az alázatra, a hiábavaló hiúság elvetésére, kicsiny voltunk és esendőségünk belátására: „Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.” Legtöbb gondunk bizonyára ott kezdődik, amikor a csillagokat kutatva eltapossuk a fűszálakat.

Gyönyörűszép. Aki csak a Tiszta szívvel versindítását ismeri, akár istentelen-nemzettelen költőnek is tarthatja József Attilát, aki tovább idézi, nélkülözésében az ördöggel szövetséget kötő gazembernek, moráltagadó anarchistának, megfeledkezve az utolsó két sorról: „s halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”. Eltekintve attól, hogy Kosztolányi nyomán keresve a tíz legszebb magyar szót, az én listám élén a „gyönyörű” áll, és hogy A város peremén című versben „gyönyörű képességünk a rend”, másutt a költő gyönyörűként jellemzi a tavaszt, a ringó hajót, a könyvet, a kedvest, a beteljesült szerelmet: a versben megszólaló alany nem feltétlenül azonos a költővel. Amilyen egyszerűnek tűnik, annyira összetett a költemény.

A betyáros-népdalos forma egyúttal avantgárd módon provokál. Aki olvassa és mondja, egyszerre érezheti magát vádlónak és vádlottnak. Az egyik legetikusabb költőnk egzisztenciális távlatot nyit, s idézzük föl Alföldy Jenő kiváló értelmezésének időszerű tanulságát: „Eszme-kincse arra utal, hogy a keresztény Magyarország és Európa alapvető értékeit radikálisan elveti ebben a versében – mert a keresztény Magyarország és Európa megtagadta őket. Majd ismét szüksége lesz rájuk, és újból magasba emeli a költő ezeket az alapszükségleteket, a tűzhelyet, családot, akárcsak a hazát és a szerelmet, hogy új fényben csillogjanak – másoknak, mindenkinek.”

Bádoghab. A befejezetlen Medáliák ciklus hetedik szakában szerepel a szó. „A küszöbön a vashabú vödör, – / szeresd a lányt, ki meztéláb söpör, / a szennyes lé lapulva árad el, / tajtékja fölgyűrt karján szárad el – // én is bádoghabokba horpadok, / de kélnek csengő és szabad habok / s végigcsattognak tengerek lován / a lépcsőházak villogó fogán – –.”

A kifejezés első tagja szerepel töredékeiben, és ismerős a Flórának írt Hexameterek cseperésző bádogeresze. A hab hallgatag és acsargó, véres és fehér, lágy és sebes, vakító, jóllakott és pipacsbúborral ékes (milyen nagyszerű a kép). József Attila gyakori szava, így került az Ars poetica című versbe a „valódi világ” habzó ege. Olvassuk el újra és újra, és megannyi, máig sem alkuvó üzenete közül gondoljuk tovább ezt itt: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább! / Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát.”

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Kondor Katalin

Kondor Katalin

A romlás virágai

ĀAz életnek keretet kell adni. Szépet, igazat. S ehhez az is hozzátartozik, hogy vessünk számot végre azzal, hol rontottuk el. Aligha lesz könnyen megtalálható a válasz

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom