Kondor Katalin

Vélemény és vita

A romlás virágai

Az életnek keretet kell adni. Szépet, igazat. S ehhez az is hozzátartozik, hogy vessünk számot végre azzal, hol rontottuk el. Aligha lesz könnyen megtalálható a válasz

Hír április 6-án Dubajból: „Közszeméremsértés miatt letartóztattak tizenegy ukrán nőt Dubajban, mert meztelenül fotózkodtak egy erkélyen.”

Hír április 6-án Hollandiából: „Mark Rutte holland ügyvezető miniszterelnök újabb botrányba keveredett, mégpedig az AstraZeneca-vakcinák fejlesztésével kapcsolatban. Éppen egy esztendővel ezelőtt ugyanis nem járult hozzá egy vakcinagyártó központ kapacitásbővítéséhez, holott az egyetem kutatói már közel jártak a vakcina elkészítéséhez, és támogatást igénylő kérelmüket alaposan megindokolták.”

Naponta több száz hírt is találhatunk az ügynökségek jelentései között, amelyek a fentiekhez hasonlóan a Nyugat végtelen cinizmusáról, gőgjéről, a döntéseket illető alkalmatlanságról tájékoztatnak bennünket. Magam régen próbálom már megfejteni, hol is romlott el a Nyugat.

Hogyan vált olyan fogalommá, amelyet manapság leginkább már csak negatív jelzőkkel illetünk. Tudom, sőt olvastam is sok olyan értekezést, amelyek a Nyugat alkonyáról szóló igaz írások. Ám ezúttal nem a tudomány, hanem a lélek, a belső megérzés, a saját civil tapasztalat vezérel, amikor azt próbálom megfejteni, számomra hol ért véget a sok kelet- és közép-európai ember által csodált, csupa nagybetűs NYUGAT.

Amely az én ifjúságomban, a hatvanas, hetvenes években sokak számára a vágyálmok netovábbját jelentette, az örökös várakozást arra, hogy egyszer oda is el lehessen utazni. A lehalkított rádióhoz tapasztott füleket, hátha recsegés nélkül meghallgatható néhány fontos hír a szabad világból. Az erőfeszítéseket, hátha megszerezhető valahogyan néhány menő együttes lemeze, és a kedvenceket nemcsak a Radio Luxembourgból, hanem kényünk-kedvünk szerint bármikor otthon is lehessen hallgatni.

Nem felejtem el, mennyire sóvárogtak a fiatalok egy-egy igazi farmer után, ami jó darabig csakis rejtélyes úton érkezhetett az országba, mint ahogy az sem felejthető, mennyire izgultunk, nehogy lebukjon a vámon az a szerencsés ember, aki eljutott NYUGATRA, és becsempészte nekünk Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág című könyvét, hogy jobban megismerhessük azt a világot, amelyben éltünk.

Telt, múlt az idő – lassúnak éreztük amúgy –, de azért komótosan mégis csak változni kezdtek a dolgok. Nem ment könnyen, millió történetet őriz az emlékezet, például azt, miként zargatták a nyugati mintára hosszú hajat növesztett fiúkat hajviseletük miatt, de az én gimnáziumomban is tilos volt a lófarok – ami szerintem a világ egyik legegyszerűbb hajviselete, de a mondén Brigitte Bardot-nak köszönhetően divattá vált. Hát tiltották. Ám tiltások ide, gúnyolódások oda, mégis lett nekünk, magyaroknak is – lényegében rekordidő alatt – számos jó rockegyüttesünk, akik nekünk énekeltek, a mi gondjainkról és örömeinkről. És ezt remek dolognak tartom, mert ők hamar maguk mögött hagyták a majmolást.

Megtalálták saját stílusukat. Az igazi művész ugyanis megtalálja. A zenészek legfeljebb a külföldi együttesek felszereléseit, a gitárokat, dobokat irigyelték a gazdag nyugatiaktól, a zenei stílust magukra szabták. Nem majmoltak. A jók sosem majmoltak. Csak az majmol, akinek nincs saját gondolata, tehetsége.

Ekkoriban a „művelt” Nyugaton már melltartó nélkül napoztak a lányok a francia Riviérán, de ez a csoda sem tartott soká, szörnyülködés ide vagy oda, lassan-lassan itthon is megengedte magának ugyanezt néhány bátor lány a Balatonnál. A szocializmus meg nem dőlt össze ettől. Akkor pedig még sehol Európában nem kellett tartani attól, hogy az a néhány muszlim, aki megfordult öreg kontinensünkön, megbosszulja ezt a szabadosságot.

Én sosem szerettem az értelmetlen majmolásokat, ma sem szeretem, pedig a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években másról se szólt az élet azok számára, akiknél a vágyak netovábbja volt minden, amit a nyugatiak kitaláltak. Divatban, könyvben, autóban, utazási célban, filozófiában. Valahogy mégis megkezdődött a magunkra találás. Lettek kultuszfilmjeink, persze az elképesztően magas színvonalú és méregdrága amerikai filmes technikát képtelenség volt rajtuk számonkérni, mégis hatottak. Már csak azért is, mert velünk foglalkoztak.

A mi gondjainkkal, a lélekromboló ostoba kommunista elferdülések kifigurázásával, az ifjúság lázadásával és nem utolsósorban saját történelmi múltunkkal. Elmondhatjuk ezt íróink és költőink műveiről is, tehát volt minek örülnünk, volt miről vitatkoznunk, volt kit tisztelnünk, és lett kiért rajonganunk is.

Sőt, megadatott nekünk az összehasonlítás joga és lehetősége, és rájöhettünk, csodálatos a magyar kultúra. Az ostoba kommunista és szocialista maszlagok ellen pedig tagadhatatlanul ott volt lélekerősítőnek és hivatkozási alapnak a művelt Nyugat filozófiájával, művészetével való megismerkedés, még ha kezdetben csak távolról is. Majd amikor már menni is lehetett Európa „boldogabbik” felére, az már az eszmélés időszaka volt.

A nyugatimádó elfogultak sosem fogják bevallani, hogy bizony ott sem volt kolbászból a kerítés, nem lakott mindenki luxusházban, mindenhol voltak nyomornegyedek meg olyan negyedek is, ahol a kaszinók fényessége sem tudta eltakarni a kábítószeres bűnözőkkel teli külvárosok riasztó valóságát.

Ám az tagadhatatlan, hogy nagy volt a kontraszt a létező kapitalizmus és a létező szocializmus között.

Változnak az idők, az a dolguk ugyanis, és elkezdett fújni az új idők szele. Valami elkezdődött, valami új, ami azt ígérte, a világnak ezen a táján is, ahol mi élünk, nem lehetetlen egy szabadabb országot megteremteni, mint az a régebbi volt. Sokáig éltünk ebben a hitben a nyolcvanas évek második felében, de aztán rá kellett jönnünk, nem megy ez könnyen. Két erő közé kerültünk. Egyik a kommunista rendszer kedvezményezettjeinek csapata volt, amelynek tagjai azért küzdöttek, hogy országvezető szerepük ne szenvedjen csorbát.

Sikerrel küzdöttek, hiszen maguk hasznára „rablóprivatizálták” az országot, és ami még maradt, azt a külföldi karvalytőkének adták oda. Magyarázat mindig volt. Például, hogy be kell hoznunk a modern technológiát (a cél persze a profit kivitele volt, és mindmáig az). A magyar sajtó jelentős részének nyugati kézre játszása pedig a valódi gondolat- és szólásszabadságot akadályozta, és teszi ezt mindmáig. Ám azért némiképp mégiscsak belekóstoltunk a sokak által hőn áhított nyugati szabadságba.

Hullatta levelét az idő vén fája, és egyszer csak az európai szövetség, azaz unió furcsa világába cseppentünk bele. Hazugság és ámítás előzte meg ezt a becsalogatást, de végül is benn találtuk magunkat, bízva abban, hogy ezzel helyreáll a világ rendje. Nem állt helyre. Már csak azért sem, mert hazudik, aki nem érezte-érzékelte, hogy mi ott, abban a szövetségben másodrendű szerepet játszunk.

A piacunk kellett és a munkaerőnk. Ezt szánták nekünk. Máig így van ez. Az országunk továbbra is maradt a kettészakadtság állapotában. A kollaboránsoknak az állt érdekében, hogy kiszolgáltassák az országot a fölényben lévő nyugatiaknak.

Akik pedig a nemzetek Európáját szerették volna, azóta is másodrendűnek számítanak ebben a közösségben. Pedig volt figyelmeztetés, csak éppen az akkori okosokat, előrelátókat félretolták. Hogy kik? Hát a máig „nemzetköziek”. Olyanok, akik most is azt hirdetik, hogy nekünk szinte kötelező mindent elfogadnunk, amit odaát kitalálnak. Minden életidegen és ostoba elképzelést.

Ha visszaidézzük az akkori gondolkodók véleményét, már akkor világossá lett, hogy a világban a harc az anglo-amerikai hatalmi körök és a közép-európai népek között folyik. Mindmáig érezzük, tapasztaljuk, hogy mily erőszakosan arat a materializmus, és gőzerővel folyik az értékek, a minőség eltüntetése, az aberrált eszmék, szokások dicsőítése, a „nekünk mindent szabad” európai gőggel telítve (lásd a dubaji példát). Minden áron!

Nem állom meg, hogy ne írjam le, nemrégiben az egyik nyugati színház Bizet Carmen című szépséges operáját tűzte műsorra. A mű úgy kezdődött, hogy Carmen egy sztriptízbárban anyaszült meztelenül táncol. Hogy ennek mi köze van az eredeti műhöz? Semmi. Kiváló példa viszont arra, hogy mindent ki lehet forgatni, meg lehet gyalázni, mert az a modern. A recept adott: lopj el minden igazi értéket, ami sokak számára jelent lélekemelő élményt, forgasd ki, ha lehet, minél aberráltabb ötletekkel, aztán nyugodtan dőlj hátra és veregesd meg a saját válladat.

A művészetek, valamint az emberiség más nagy alkotásainak kifigurázása hosszú évek óta folyik már lényegében különösebb ellenállás nélkül. A csodák pár napig tartanak csak, lanyha tiltakozással a #metoo elnevezésű álságos lázongások, a Fekete életek számítanak (BLM), a nemi eltévelyedések köznapivá tétele ellen, lényegében eredmény nélkül. Hová tűnt a bátorság? Nem tudok válaszolni a kérdésre. Ám meg kellene közösen találni a feleletet. Komolyan!

Válaszoljon már valamelyik tudós elme arra, mit és miért kellene ezeket az elkorcsosult embereket, ezeket a beteg eszméket tisztelni? Miért kell örökösen aberrált eszmékről hallani, avagy vég nélkül értekezni ezekről? Mit kellene ezekből eltanulni? Semmit! Immár az ég adta világon semmit!

Leginkább arról kellene vitát nyitnunk, hogyan lehetne visszatérni abba a kerékvágásba, amely nem a kátyúhoz, nem a tengelytöréshez vezeti el a haladni akarót, hanem egyfajta lelki közösséghez, békéhez. És főképp rendhez. Amely abban is segít, hogy az ocsú elváljon a búzától. És amely nem engedi, hogy félőrült senkik Fekete életek számítanak címen szobrokat potyogtassanak el országunkban – színtisztán provokációs céllal.

Nagy szavak? Igen. Néha feszengve is írja le az ember ezeket. Mégis igaz, hogy az életnek keretet kell adni. Szépet, igazat. Ehhez az is hozzátartozik, hogy vessünk számot végre azzal, hol rontottuk el. Aligha lesz könnyen megtalálható a válasz. Mégis! Már jó ideje vihar előtti feszültség van a népek, nemzetek között. Föl kellene ébrednünk és kitalálnunk, hogyan enyhíthetők a feszültségek.

Nos, semmiképpen sem úgy, hogy majmoljuk azt a Nyugatot, amely már nemhogy nem példakép, hanem inkább elrettentő példa. Keresztényellenességével, aberráltságával, erőszakosságával, mások lenézésével, politikai hazugságaival, boszorkányüldözéseivel. Tényleg! Mire várunk? Miért nem állunk a sarkunkra? Ki érti ezt?

Utóirat. Mily különös, A romlás virágai című verseskötet világhírű francia költője, Charles Baudelaire éppen kétszáz esztendeje (1821. április 9.) született. Irodalomtörténészek szerint eredetileg A pokol tornáca címet akarta adni verseskötetének, amit aztán megváltoztatott. Anélkül, hogy a költő munkásságát elemeznénk, mind a későbbi, A romlás virágai, mind pedig az első címötlet, A pokol tornáca kitűnő segítség ahhoz, hogy az ember megnevezze azt az állapotot, amelyben ez idő tájt élni kénytelen.

(A szerző újságíró)


 


 

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Védhetetlen

ĀFricska. Kedves épeszű honfitársaim, ne tiltakozzanak, ne döbbenjenek meg azon, hogy az egykoron Európa-szerte elismert futballkapust, Petry Zsoltot megalázó módon, azonnali hatállyal kirúgták a német Hertha BSC kapusedzői posztjáról

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

Szoborháború

ĀA világ egyik legismertebb alkotásának üzenetét csavarta ki – vagy mostanság divatos kifejezéssel gondolta újra – a szobor létrehozója és Baranyi Krisztina