A Keresztúttól az Örömútig

A járvány miatti kormányzati intézkedéseket az ország fegyelmezetten fogadja és tartja be, egy elenyésző tiltakozó kisebbség és az ellenzék hangoskodása közepette. Sőt azt gondoljuk, a többség éppen az életét értékeli újra ebben a húsvéti időszakban. Mérlegre tesszük az életünket, az információzuhatagos világunk ellenére talán több idő jut arra, hogy megvizsgáljuk a kapcsolatainkat saját magunkkal, családunkkal, baráti körünkkel, és eljussunk arra is, hogy vajon mit akar a Jóisten tőlünk itt és most? Milyen keresztények vagyunk, milyen a hitünk, viszonyunk húsvéthoz?

Az első megállapításunk az, hogy inkább a Keresztút népe vagyunk, a szenvedésben „jártasak”, legyen szó egyéni fájdalmakról, de akár az egész magyarságéról. Jézus kínszenvedésének állomásai a kereszt felvételétől a többszöri elesésen át a keresztre feszítésig és a halálig mind olyan mozzanatok, amelyekben mi is kísérhetjük Jézust a Golgotára.

Mi vagyunk Pilátus, hiszen hányszor ítélkezünk mi is igazságtalanul, hányszor tagadtuk meg Őt és a társainkat is; mi vagyunk a Fiát elveszítő édesanya; a kendőt nyújtó Veronika; mi vagyunk Cirénei Simon, aki véletlenül éppen arra járt, és kényszerűen átveszi a keresztet (és valószínűleg nagyon dühös ezért); mi vagyunk az asszonyok, akik sírnak; mi is meztelenek vagyunk Jézussal, átélve szégyent és megalázottságot; sokan hordozunk betegséget vagy éppen készülünk az utolsó utunkra, és átéljük, hogy ez semmi Jézus kínszenvedéséhez képest, aki még a kereszten is az anyjáról gondoskodik, és megbocsát a bal latornak.

A nagypénteket értjük, de vajon értjük-e igazán és magunkra is vonatkoztatva a Feltámadást? Most egy nagy világjárvány kellős közepén ezek hiteles és elevenbe vágó kérdések! Louis Évely belga katolikus pap 1968-ban fogalmazta meg Az öröm útja című könyvében, amikor azt írja: „Miért van az, hogy szívesen belekapcsolódunk a nagyböjt során Barátunk szenvedésébe, de a húsvét utáni Szent Ötven Nap örömében mintha magára hagynánk.

Pedig a kereszténység igazi jele nem a kereszt, hanem a föltámadás öröme.” Húsvét idejének és a fokozatos nyitásnak az egybeesése alkalom arra, hogy elgondolkodjunk ezen a megállapításon, és hitünket új alapokra helyezzük. Évely az idézett művében a Keresztút mintájára egy Örömutat alakított ki, Jézus és a tanítványai húsvét és pünkösd közötti történéseinek állomásaiból.

Az első állomás a feltámadás maga, olyan titok ez, mint a Teremtés: „Volt a semmi, a nihil, az üresség. És a végtelen Szeretet áradni kezdett. És lett a világ, a fény, a szépség, az élet. A sírhoz elsőként futó tanítvány apróságokat látott: üres sírt, gyolcsot, a fejet takaró kendőt összehajtva. Békét, harmóniát, derűt észlelt. És azt mondta, hogy »látott és hitt«. Valamit megsejtett: hogy az igazi bizonyíték a lelkünk békéje magunkban és mások felé kiárasztva.”

A tanítványok, akik egészen mást vártak Jézustól – azt, hogy felszabadítja Izraelt a római rabságból –, most mélységesen csalódtak, és szétfutottak félelmükben. Így megy néhány tanítvány Emmausz felé, út közben melléjük szegődik Jézus, akit nem ismernek fel, és akit kioktatnak a saját álomképükről. Nem veszik észre, hogy éppen azért kellett útra keljenek, hogy elhagyják azt az életet, amelyet maguknak gondoltak, és lassan-lassan új útra térve kezdjenek el mindent újra felépíteni. Ez húsvét, a Feltámadás igazi üzenete, és az, hogy Jézust a házukba invitálták a Biblia egyik legszebb mondatával (amin az emberiségnek sírva kell fakadni): „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” És amikor Jézust felismerték a kenyértörésben, elkezdett „lángolni a szívük” – a miénk vajon még tud lángolni?

Tamás története a mi történetünk, akik gyakorlati materialistaként csak azt hisszük, amit látunk és tapintunk. Jézus nem utasítja el őt, a szavai hihetetlenül finomak (és nekünk is szólnak): „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem láttak és mégis hittek.” Ezt tette oda a nyolc boldogság után kilencediknek.

Majd következik egy csodálatos jelenet: a tanítványok visszatértek a régi foglalkozásukhoz, a halászathoz a Tibériás tavánál, és nem fogtak semmit, de Jézus szavára kivetik a hálót – a másik oldalon –, és a háló roskadozik, alig bírják kihúzni. Ez is a megrögzöttségeinkből való felszabadulásról szól, és a másik oldalról, oldalunkról, amelyet nem veszünk észre, amitől esetleg félünk, holott ott lehet életünk válságaira a megoldás. Péterrel külön beszélgetése van Jézusnak (és velünk, mindannyiunkkal is), amikor háromszori tagadására kérdi tőle háromszor, hogy „szeretsz-e engem”? A három válasz: „Tudod, hogy szeretlek.”

Ez egy csodálatos feloldozástörténet, amelynek a zárása a pásztori szolgálat átadása Péternek. Ezután következik a tanítványok küldése a világban: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet – amihez hozzáteszi a megnyugtatást –: Én veletek vagyok mindennap a világ vé­géig.” Így kéne küldjük a fiainkat-leányainkat a pálya- és párválasztásba, közösségekbe, külhonba tanulni, majd hazajönni, egyáltalán vállalni az életet – a keresztjeivel együtt.

Az Örömút végén a pünkösd csodái: Jézus visszatér abba a világba, ahonnan érkezett, de nem hagyta el ezt a világot sem, sőt megváltoztatta azt. Majd jött a Szentlélek kiáradása „a szétoszló tüzes nyelvekkel… és a tanítványok különféle nyelveken kezdtek beszélni.” Mi még egy nyelven sem tudunk, nem értjük a másikat – mert nem akarjuk –, csak a magunkét fújjuk. A süketek párbeszéde helyett az egyetértés csodájára tanít ez a jelenet.

Mindegyik állomás egy-egy megtérési, megfordulási alkalom, ajándék mindannyiunknak, de az egész világnak is – hogyan tudjuk újra nyitni a szívünket, lelkünket, kapcsolatainkat, a közösségeinket. A koronavírus-járvány utáni idővel kapcsolatban nagyon sok műhely fogalmazott már meg javaslatokat. Ezek nagy többsége individuális és leginkább materialista ihletésű. Nekünk, hívő keresztényeknek legyen közösségi, hitünket erősítő megoldásunk. Ennek érdekében, amint csak lehetséges, közösségeinkben – ökumenikus jelleggel – járjuk végig az Örömút tizennégy állomását! Más emberré válhatunk általa!

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)