A „vége” után

A főszereplőket már az elején feltüntetik, de a „vége” után megtudjuk, hogy kik voltak a további közreműködők, kik adták a pénzt a produkcióhoz, és a tartalomjegyzék segít a történet fontos mozzanatainak, epizódjainak a visszakeresésében.

Ha valaminek vége van, annak örülhetünk vagy szomorkodhatunk fölötte, és készíthetünk leltárt is. Ha ennek a járványnak egyszer vége lesz, szomorkodni senki nem fog miatta, legföljebb azok, akik eleve a vírusnak drukkoltak (ők is vannak számosan). Nagy az esélye, hogy eddigi életünknek a vírus nélkül is vége lesz, alapjaiban fog változni, mert a fellélegzés sem oldja föl teljesen a szorongást. Másrészt a vírussal együtt mi is mutálódunk, és ebben a folyamatban gyengébb vagy éppen erősebb emberi fajváltozatunk jöhet létre.

Noha még nincsen vége – annak ellenére, hogy sokak életéből már kikerült –, átalakultak a keresztény vallásunk gyakorlásának módjai is. Az egy évvel ezelőtti húsvéti csönd után ki merte volna gondolni, hogy most még nagyobb lesz a csönd? A virtuális istentiszteletek vagy misék és más liturgikus alkalmak nélkülözik a fizikai jelenlétet. A spiritualitást ugyan meg lehet élni az otthon falai között – az Isten háza nemcsak a templom, hanem a húsvét utáni ötvenedik napon az ünnepkört záró pünkösd nyilvánvalóvá teszi: „Isten háza” a Lélekkel kitöltődő emberi test is.

A templomok azonban nem csak a járvány miatt üresednek. A szekularizációs vírus már korábban gondoskodott arról, hogy a viselkedésben, gondolkodásban, tettekben kinyilvánuló és megtestesülő hit, az emberi létezés immunrendszerének egyik legfontosabb mechanizmusa meggyöngüljön. A mi templomaink közössége, főleg a kis falvakban, „csak” az öregedés, az elnéptelenedés miatt fogyatkozik. Nyugaton a templomot lerombolják – kell a hely a plázának, újranyitnak egy szénbányát –, vagy mecsetté alakítják át.

A napokban újra kezembe került egy tanulmánykötet: Vallás a keresztény társadalom után címmel jelent meg korábban a 2010-ben elhunyt Tomka Miklós vallás­szociológus emlékére. A szerzők az életműre tekintés mellett a vallási magatartásról, az értékekről, a közösségekről és intézményekről írtak, és olvashatók benne Tomka A „keresztény társadalom” vége, és ami utána következik című, utolsó lejegyzett előadásának tézisei is.

Mindezekből nem az elméleti konstrukciót, a társadalomtudomá-nyi szóhasználatot, a hanyatlás folyamatát és szakaszait emelem ki, hanem azt a látleletet, amely szerint a kereszténység kulturális normarendként való jelenlétét nemcsak a tudományos világnézet és az ellentétes vallási eszmék agresszivitása gyengíti, hanem a multikulturális káosz miatti profanizálódás és értékvesztés is. Gyanítjuk, hogy e mögött egy globális ideológiai akarat állhat, amelyet a média is erősen megtámogat.

Húsvét előtt különösen elszomorító a szembesülés, hogy nem az a kulcskérdés, hányan mennek még templomba, hanem az, hogy a kereszténység „megszűnik általános társadalmi-kulturális vonatkoztatási rendszer lenni”. Tehát nem szabályozza semmi a szent és a profán viszonyát, és ebből a szabályozatlanságból a profán anyagi(as)ság kerülhet ki győztesen.

Az a „gondolkodásmód”, hogy ne gondoljak semmiről önállóan semmit, ne válasszak magamtól a Jó és Rossz között, ne legyek képes megfogalmazni saját identitásomat (sem a hitelveket tekintve, sem ideológiailag, sem a nemzeti hovatartozást illetően), ne tudjam továbbadni az értékszocializáló normarendet – megteszi ezt az „érzékenyítő”, az ember, Isten és nemzetek fölött álló, ördögien agyafúrt, disztópikus diktatúra.

És hogy mi lesz a „vége” után? Akik a kereszténység végét kívánják, lassú öngyilkosságot követnek el, mert nem létezhet egyetlen és kizárólagos világuralmi rendszer, nevezzük azt bár teokratának vagy liberális–kommunista materializ-musnak. Hiányozni fog ugyanis a világi és spirituális hatalmak erőegyensúlya. Elbillen a világ, vagy Hamlet nyomán: kizökken az idő – mert „több dolgok vannak földön és égen”, mint azt elménk fölfogni vagy álmodni volna képes.

(A szerző irodalomtörténész)