Régi szavak – új szótárak (4.)

S amire emlékeznünk kellene, azt elsodorja az információfölösleg, a létezés bizonytalansága miatti szorongás, még inkább a megtervezett agymosás. Keveset foglalkozunk születésnapos költőinkkel, ha nincs jubileumi évfordulójuk. Olyan ez, mintha csak vasárnaponként vennénk elő verset vagy bibliát, míg a többi napon reklámok feliratait vagy hírek címeit (jobb esetben valódi híreket) olvasnánk. Szerencséje van az idén Pilinszky kultuszának és nekünk is vele: május és november végén halálának 40. és születésének 100. évfordulójára emlékezünk.

Ám március elején volt Arany János 204., március végén van Kosztolányi Dezső 136. és Szabó Lőrinc 121. születési évfordulója, és most haláluk éve sem jubileumi, csak a Kosztolányié – november elején lesz 85 éve, hogy elhunyt. Íróasztalomra mégis Arany költői életműve kerül és az a három vaskos kötet, amely több mint háromezer oldalon mutatja be költői szókészletét, összesen 22 423 szót, Beke József gyűjtését. (Petőfi teljes szókincse háromszázzal több volt ugyan, de Aranytól még hiányzik a levelezések – Petőfivel és Tompával, utóbbival 1847–68 közt rendszeresen váltott levelet –, illetve tanulmányai és bírálatai sűrű, félezer oldalas anyagának a feldolgozása.) Az alábbi csokorban Arany János szavaiból válogatok.

Anya-kas. Falun még tudják, hogy a kas nemcsak méhkast, de nagyobb kosarat és szekérhez illesztett fonott tartót is jelöl, ám a „tengerikast” jobbára csak az ország keleti csücskében használjuk a kukoricatároló építmény megnevezésére. Arany János az „anya-kas” kifejezést (a méhkast, amelyben az anyaméh van) átvitt értelmében, a szülői ház jelentésében írta le a Toldi szerelmében: „Nagyfaluba Miklós futtába benézett, / De az anya-kasban most nem lele mézet. / Nem gyógyítja szívét jó anyja beszéde, / Megszompolyodik az Anikó negéde.”

Nem elég, hogy már az anya jól bevált jelentésjogát is ellopják a „haladók”, mert azt egyre több helyen a „szülő 1” váltja föl, még itt van ez a két másik ismeretlen szó is! Nem sokat segítünk, ha a „negéd” apropóján a negédes szavunkra utalunk – vajon ki tudja, hogy nemcsak önteltséget és mesterkélt finomkodást jelent, hanem kedvességet is? Ám az én kedvem szintén elszomorodik, azaz „megszompolyodik”, ha nyelvi állapotainkra gondolok.

Canga. Igaz, hogy régies és tájszó, ráadásul még több dolgot is jelent. Arany ezt egy ifjúkori szatirikus elbeszélő költeményében (A dévaványai juhbehajtás) használta: „A csárdánál várjanak, még / Begyűl canga s bárány”, tehát a fiától elválasztott fejősjuh. Jelzőként pedig az ormótlan vagy ledér és kivénhedt szinonimája. Ezt a négy szót most nem fogom magyarázni, remélhetően sokak passzív szókincsében megtalálható, helyette az Őszikék időszakából, az Almanach 1878-ra című Arany-versből idézek.

Mire eljutunk a szeptemberig, a régiek és a maiak között „Különbség az, hogy míg apáink / Egy canga birkán ’laktanak’: / Nekünk cukor kell, sütve, főzve, / Pezsgő bor, osztrigák, halak.” A „canga birka” húsa bizony rágós, ám ha birkának néznek minket a Valakik, és cukormázzal öntik le a befogadhatatlant, belénk törik a bicskájuk, beépített fogsoruk meglazul, s kárörvendő mosolyukat sós keserűség fintorítja el.

Fikció. Valószínűleg senki nem hitte, hogy már Arany korában is elterjedt volt a szó, egészen pontosan 1835-ből való első előfordulása nyelvünkben, ahová a legújabb etimológiai szótár magyarázata alapján a latinból vagy németből került át. Költőnk a Jókaihoz írt szerkesztői episztolájában írta 1861 augusztusában: „Vége az országgyűlésnek, / Már nem kell több dikció: / Tudjuk már, hogy amért küzdénk / Nem egyéb, csak fikció.”

Az első versszak végén Arany János Ritter von Schmerling frissen kinevezett osztrák államminiszterre utal – bár nem írja ki végig a nevét –, aki szerint: amiért a magyarság 1848–49-ben küzdött, az csupán fikció. (A Deák Ferenc szavára hallgató magyarok nem is küldték el képviselőiket az összbirodalmi országgyűlésre.) Jelenkori küzdelmeinket, a keresztény hitet és a föl nem adott józan észt is sokan szeretnék fikcióként beállítani – és nem csupán a Lajtán túl, hanem innen is, pedig lehet, hogy hamarosan dokumentumregények és történelemkönyvek fognak beszámolni róluk.

Lovagias. A becsületbeli ügy és a méltányosság jelölése mellett azt a viselkedést jellemezzük vele, amikor valaki nem pusztán udvarias, hanem a gyöngébbeket – különösen a nőket – tiszteletben tartja, védelmezi. A Murány ostroma szerelmi hősköltemény második részében a szép özvegy, Mária kitart hazaszerető hűsége mellett („Hona mellett a nő, de soha ellene”), s így felel a követnek:

„Azért, ha velem most nem akart egyebet, / Mint hogy honvédőbül árulóvá legyek: / Köszönöm tanácsát most egyszer, jövőre / Legyen lovagias megkímélni tőle.” A lovaghoz (a középkortól kezdve az istenszerető és asszonytisztelő vitézhez) méltó viselkedésmód a Toldi szerelmében is megnyilvánul: „Nem lepte ijedség a többiek arcát, / Ismerve Lajosnak lovagias harcát.” Az üzenet ugyan egyértelmű, hogy becsületbeli ügyeink, kultúránk és hitünk, lányaink és asszonyaink védelmétől el nem rettenhetünk, abban azonban nem lehetünk biztosak, hogy mások betartják velünk szemben a lovagiasság szabályait.

(A szerző irodalomtörténész)